Továbbra se tudtam mi a bajom. Elolvastam sokadjára is a könyvben az AMS (magashegyi betegség) tünetek leírását és a neten is utánaolvastam, hogy kitaláljam vajon baj van e és esetleg inkább lefelé kellene menni de gyorsan. Felmerült bennem, hogy tüdőödéma (HAPE), ami a magashegyi betegség (AMS) egyik legsúlyosabb formája, amikor folyadék halmozódik fel a tüdődben. Ennek esetében nehezen lélegzünk még nyugalmi állapotban is, folyamatos a köhögés, ami akár tiszta vagy vére köpettel is párosulhat. De ha nyugalomban voltam, akkor nem volt légszomjam. Köhögtem ugyan, de nem jött fel semmi váladék. A másik rendkívül súlyos helyzet az agyödéma (HACE). Ennek tünete az állandósuló fejfájás, a koordinációs képesség elvesztése, zavart tudat és hányinger vagy éppen hányás. Ebből végkép semmi nem volt szerencsére. Nekem csak az alvással volt problémám, ami részben az eldugult orrnak volt köszönhető.
5417m Renjo hágó - szikrázó idő
Gokyoban sikerült valamennyit aludni. Na nem volt tökéletes, de sokkal jobb volt, mint előző napokon. Nem esett nagyon nehezemre felkelni 4:30kor, mert akkor már nem aludtam. 5kor reggeliztünk, de aztán megcsúsztunk kicsit és 15 perc csúszással, 5:45kor indultunk el. Megjegyzem nagyon kellemes meglepetésben volt részem a szálláson. Mindenképpen kellett már tölteni a power bank-et. Ennek elég borsos, 1200Rs ára volt, mert 20ezres az aksi. De megláttam egy kártyaolvasó terminált a pulton és rákérdeztem a tulajnál, hogy használni is lehet e. És képzeljétek el, 4800m-es magasságban igenlő választ kaptam. Úgyhogy kicsit kirúgtam a hámból, több teát ittam, reggelire egy jobb fajta kávét kértem és a töltést is kártyával fizettem. A fejlámpát sikerült megint megúszni, mert a házból kilépve már volt annyi fény, ami elegendő volt a lámpa nélküli sétához. Viszont mínusz 7 körüli hideg volt. Fáztam. Tudtam csak néhány percig kell kibírni, mert a lodge-ok mögött elkanyarodva, rögtön lassú emelkedésbe kezdünk majd. Kicsit fájó szívvel hagytam ott Gokyot, mert szívesen megnéztem volna a többi tavat, meg az Everestet a Gokyo csúcsról.
Nem sokkal indulás után, visszatekintés Gokyora
A hőhullám meg is jött az emelkedőn és már nem is értettem, hogyan fáztam percekkel korábban. A Gokyo Ri-t kerültük az emelkedés közben. A légszomj sem bujkált sokáig, de ott még elég jól bírtam. Egy fél óra séta után már látszódott az első komoly emelkedő. Ongchhu azt mondta, ne aggódjak, biztos a talaj. Már ezt a részét is nehezen hittem a dolognak, mert eléggé ingatagnak tűnt a kőtörmelékszerű kígyózó útszakasz.
Körvonalazódik merre megyünk (következő kép segít)
Nem adja jól vissza a kép, de az ott egy elég komoly emelkedő
Abban meg végképp nem voltam biztos, hogy vajon megfulladok e útközben. Egész tűrhetően sikerült ez a zigzagos részt is venni és szerintem 40 perc alatt egy medencében voltunk. Itt kicsit simább terep jött, de még messze nem volt az aznapi feladat teljesítve. Egész szépen kibontakozott a táj, köztük az Everest is. Átsétáltunk a hatalmas lapos medence, túlsó végére és tekeregni kezdünk a sziklákon. 5200m körül voltunk és itt volt, hogy nagyon a halálomon voltam. Percekig elég jól voltam, aztán percekig úgy éreztem alig bírok menni. Minden egyes lépés egy erőfeszítés volt.
Mégegyszer Gokyo 6:56
Kőtengerben séta a fennsíkon
Fotózkodjunk mert nagyon szép
Tenyerem alatt az Everest
Megpróbálom leírni a helyzetet: Ongchhut még az első napon felkészítettem, hogy én bírok menni, de 4500 felett számítson rá, sokszor fogok rövid megállót kérni. Ezt a mai napig nagyon jól viselte. Itt a sziklák között viszont értetlenül nézett rám egyik alkalommal. Kértem egy megállót. Kb 30 másodperc egy ilyen, érzem rendszerint hogy normalizálódik a légzésem és mehetünk tovább. Sok időt nem vesztünk ezzel, de persze nagyon töredezetté teszi a haladást a gyakori megállás. Nos egy ilyen után, szerintem alig tettünk 10-15 lépést, amikor megint mondtam, hogy megállnék. Ez volt az értetlenség oka. Mondtam neki, h nem tudok mit tenni. Egyszerűen nincs levegőm, nincs erőm. Kicsit féltem, hogy nem fogok erre a nyomorult hágóra felmenni és akkor kereshetünk másik utat, ami jó eséllyel hosszabb lesz, mint az eredeti és akkor ugrik a terv, bukom a repülőt vissza Kathmanduba, de ami még ennél is jobban zavart, hogy már-már a célban voltunk. Ezután a hágó után már csak lefelé megyünk és könnyebb kell legyen, mert minél alacsonyabban vagyunk annál jobban kell éreznem magam. Aztán persze a megálló után meglódultam. 100m-t is haladtunk megállás nélkül. Hogy izgalmasabb legyen egy erős balos kanyar után egy takarásban lévő részen hó is volt a köveken. Ez kellett még nagyon. Megcsúszok vagy sem? Kapok levegőt? Lépjünk. Előre. Már itt van a fejem felett, csak méterek választanak el. El kell engedni a hátulról jövőt, hagy menjen. Haladunk. Ha elérem a falat, ott jobbra kell fordulni, jön még egy meredekebb szakasz, de az nem több 50m-nél és már ott vannak a zászlók. Lépj! Lépj! Lépj! Megy ez. Hát valahogy így küzdöttem fel magam a hágóra ezen az utolsó szakaszon, és azzal kezdtem, hogy 5 percig csak ültem. Pihentem. Légzésem be is állt egész jól, már úgy gondoltam, hogy talán nem halok ott meg. Gyönyörű időben érkeztünk a Renjo hágóra, amit a könyv 5345m magasnak mond, de az én órám 5417m-t mutatott. Megérte várni az Everestre is. Ott és akkor tisztán látszott a környékbeli barátaival együtt: Nuptse, Lhotse, Makalu, Cholatse, Tobuche.
Nem vagyok videós típus, de ott a hágó valahogy azt gondoltam legyen. Legalább halljátok a légzésemet is 😀
Az ereszkedés elég jól ment. Ennek a hágónak is durvább az az oldala, ahol mi ereszkedtünk (nem mintha nem szenvedtem volna meg a felmászással, de szerintem hihető, amit mondanak, hogy a 3 hágó közül ez a legkönnyebb, ha éppen nem vagy beteg). Nem értem a sok embert, akik arról az oldalról jöttek felfelé (ott se és az előző hágókon se). A Renjo nekünk kb 600m-es emelkedés volt és 1000m szintet kellett eldobni a túloldalon. Szóval, akik szembe jöttek velünk, kis túlzással dupla annyi szintet kellett leküzdeniük. Viszont akadtak jégfoltok és nem normális emberi lépésre alkalmas lépcsős részek.
Itt jöttünk le, középtől kicsit balra van a hágó
Megyünk lefelé, itt se rossz a táj
Még mindig csak lefelé
Lenn a völgyben az aznapi cél
Három óra ereszkedés után érkeztünk meg egy pici településre. Internet nincsen. A szoba természetesen jégverem éjszaka, de 4300m-en voltunk, ami 500m-el alacsonyabb mint előző éjszaka. Szóval nagyon reménykedtem, hogy ez kellően jelentős szintkülönbség ahhoz, hogy ne egész éjjel a plafont nézzem. Másnapra pedig csak kb 3 órányi út volt tervezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése