Drágaszááág - Ezt a hegyet Szméagol sem bírná

Akinek rettenet furcsa a cím, és nem tudja honnan ered, javaslom a pár oldalas Gyűrűk ura című művet...

Ebben a történetben is lesz hegy és drágaság. Akarom mondani drágaszág.

Ha esetleg jártál ezen az oldal egy évvel ezelőtt, akkor valszeg a 3000m feletti kalandomról olvastál. (Ha nem, még megteheted csak bökj jobb oldalon 2017-re, majd július hónapra.)

Szóval tavaly hegymászásra adtam a fejem és Ausztriában 3800m környékére merészkedtem. Már akkor megszületett a döntés, h be kellene kukkantani 4000m felé is. Amikor azonban idén januárhoz érkeztem, úgy tűnt, nem lesz hegymászás 2018ban. Más terveim voltak, de nem sikerült bejelentkezni egy jó kis északi kirándulásra.

Az utóbbi évtized remek vívmánya a hírlevél, amiből valószínűleg mindenki kap egy zsákkal, és legalább felét talán el se olvassuk. Van pár, amit meg szoktam nézni. Február első napjaiban jött egy ilyen és bekattant valami: menjünk el 6000m-ig. Miért? Miért ne. És mert nagyon akciós (relatív, a hírlevél jól volt megírva, mivel ugye jelentkeztem a hirdetésre, de persze az akciós is elég borsos).
Egy 6000es hegyre készülni kell. Akklimatizálódni is kell. Erre remek lehetőségnek tűnt a már tavaly kinézett Monte Rosa csoport. Az olasz-svájci határon elterülő masszívum számos 4000m feletti csúcsot foglal magába. Ha rákeresel, akkor az oda túrát szervező cégek is úgy hírdetik, h "itt pár nap alatt 7 4000es csúcsot is megmászhatsz". Szóval én ide igyekeztem egy lehetőséget találni és lehetőleg pár nappal a 6000es előtt.

Miért? Beszéljünk az akklimatizációról. Ez az a folyamat, amikor az emberi szervezet hozzászokik a megváltozott körülményekhez, a kevesebb oxigénhez. Itt az Alföldön könnyen jövünk-megyünk, de ha elkezdünk emelkedni, kialakulhat a magashegyi betegség. A magas tengerszint feletti magasság jelentős hatást gyakorol szervezetünkre. Olyan 2000m-ig szerintem kb senki sem érzi, de aztán egyéni érzékenységünktől függ h éppen mikor kezdünk reagálni. Valahol 2000m felett elkezd csökkenni a vér oxigénnel való telítettsége. Márpedig azt tudjuk h az O2 elég fontos számunkra. Valaki tök jól bírja, valaki nem. Rendszerint tudunk hozzá alkalmazkodni, megint egyéni kérdés h milyen gyorsan. Mik a tünetek? Növekvő pulzus és légzésszám, fejfájás, szédülés, hányinger, alvászavar, étvágytalanság. Súlyosabb esetekben tüdőödéma (HAPE) és/vagy agyödéma (HACE).
Szóval csak szépen, lassan érdemes felfelé haladni, h időt adjunk magunknak az alkalmazkodásra. Tipikus hegymászó mondás: climb high, sleep low (tehát mássz magasra, és aludj alacsonyan). A Monte Rosa azért tűnt szimpinek, mert úgyis el akartam oda menni és mert Európa legmagasabb menedékháza, a Margherita hütte, 4500m felett van és ott bizony aludni is szoktak egyet a Monte Rosa kalandorok. És mindezt ha megteszed, a tested egy darabig emlékszik rá. Tehát ha elmegyünk Monte Rosa-t mászni, és utána mondjuk 1-2 héten belül újra hasonló magasra, vagy éppen magasabbra megyünk, akkor a testünk már nem nulláról kezd alkalmazkodni, hanem "felismeri" a helyzetet és a 2. körös hegymászás már remélhetőleg könnyebb (magashegyi betegséget tekintve). Nagyon remekül sikerült időzíteni, ugyanis a Monte Rosa-ról szombaton jöttem le és a következő szombaton már a 6000hegy lábainál voltam.

Szóval a Monte Rosa-hoz el kell jutni. Pesttől kb 1100km, Alagna Valsesia vagy Gressoney-La-Trinité. Mi az utóbbit vettük célba, Szlovénián és Olaszországon keresztül. Este 6ra odaértünk, és megpihentünk a Hotel Valverde-ben. Egyszerű szobát kaptunk ággyal és fürdőszobával, na meg nagyon gazdag svédasztalos reggelivel.

Hotel Valverde

Kényelmesen reggel 10 körül indultunk el. 3 felvonóval eljutottunk 3200m-ig. Csalás-e ez? Ahogy vesszük. Ha fel akartunk volna menni addig gyalog, akkor az legalább még1 nap. Segített volna e? Valamit biztos, mert lassabban emelkedünk, több idő van akklimatizálódni, de 3200m a legtöbb embernek nem extrém magasság, szóval megéri felvonózni. 3200m-ről elkezdtünk sétálni. 

Kilátás 3200m körül, ahol kiszállunk a felvonóból

Nem volt hosszú út előttünk. 3600m-ig kellett eljutni, hogy a Gnifetti hüttében (3647m) szállásoljuk el magunkat. Talpunk alatt ropogott a hó, szépen nyugodtan haladtunk. Az alacsonyabban lévő Mantova  hütte alatt azonban akadt kis izgalom. Az utolsó pár métert sziklákat mászva kell megtenni. Épp ennek az aljánál megálltunk, leengedni egy pár embert. Sajnos azonban kiderült h ez egy 50 fős busz csapata lehetett. Lengyelek voltak, de néhányan nagyon bizonytalanul jártak (remegett is a lábuk), és nem nagyon volt hely, h párhuzamosan haladjunk. Ez csak azért volt bajos, mert félig árnyékban álltunk és a 15 perces semmittevés alatt eléggé kihűltünk. A hütténél megálltunk pihenni. Kb fél órát adtunk magunknak h szokjuk a magasságot, élveztük a napot, melegedjünk és csendben igyekeztünk barátkozni a heggyel.

Panoráma - Mantova Hütte #1

Panoráma - Mantova Hütte #2

Panoráma - Mantova Hütte #3

Innen egy fél órás kaptató lehet a Gnifetti. Szerintem 1 órára ott voltunk. Bejelentkeztünk, kifizettük a szállást és a kaját és onnantól kezdve csak pihenni kellett.
A magashegyi menedékházak nem az olcsóságról híresek. A Gnifettit és a Margheritat ráadásul helikopteresen látnak el felszereléssel és ez érződik is az árképzésben. A Gnifettiben szállás reggelivel €50, ha vacsit is akarsz akkor €73. Én az a típus vagyok, aki nem cipekedni megy a hegyre, szóval kértem mindent. Mellesleg a 30L-es zsákommal mentem fel, amiben már benne volt a hágóvas és a beülő is. Elég minimálisra vettem a dolgot, amit leginkább a vezetőnknek, Zsoltnak köszönök. Ez volt a helyes döntés. Több cuccot akartam felvinni, de mivel garantált volt a jóidő, teljesen spártaira vettem a dolgot. Ez nem azt jelenti, h hülye vagyok és egy szál pólóban vágtam neki a 4000es hegynek, hanem azt h csak azt a cuccot vittem fel, ami a legrosszabb (leghidegebb) esetre kell. Reggeli és vacsi ugye adott volt, napközbenre vittem pár csokit és a pick vékony kis kolbászkáját. Nagy fejtörést a víz okozta. A víznek ugye van súlya, tehát nem érdemes sokat vinni, mert nehéz lesz a táska. Ellenben a hegyen nem nagyon van. A Gnifettiben van csapvíz, de nem alkalmas fogyasztásra. €2 ellenében azonban nagyon szívesen adtak egy fél litert. Heeeee??!! Nos igen. A Fővárosi Vízműveknél most 219Ft egy köbméter. Itt meg másfélszer ennyi egy fél liter. Ez van. €5 a legolcsóbb sör, €2 a kávé. A Gnifettiben amúgy még lehet zuhanyozni, megfelelő mennyiségű € ellenében persze. Van vizesblokk minden szinten, ahol lehet fogat mosni, meg át tudod törölni magad. A mellékhelyiség már kicsit fura. Guggolós, célzós, pottyantós. A kb 10 fülke mindegyike előtt van egy 20L-es műanyag kanna, azt kell magaddal bevinni és azzal lehet öblíteni. A szobákban emeletes ágyak vannak. Érdemes korán érkezni és akkor az alsó vagy az első emeleten lehet ágyat választani. Ha azonban későn érkezel, akkor a 2. és 3. szint marad csak, ami elég macerás a kissé mozgó létrán át. Hatalmas étkezőben történik a reggeliztetés, ami nem túl izgalmas: 2 féle szalámi, sajt, vaj, jam, nutella és valami egyszerű gyümilé. Persze a tea és a kv alaptartozék. Reggeli 4:30tól van és az emberek rendszerint 5 és 5:30 között útra kelnek. Mi is 4re állítottunk ébresztőt. Jó kis "nyaralás" ez, ugye? Korábban kelsz, mint egy átlag munkanap és keményebben is kell dolgozni (fizikailag). 

Kilátás a szobánkból 3600m körül

Szóval itt már teljes felszerelésbe vágtuk magunkat az 5:30as indulásra: bakkancs, réteges ruházat, hágóvas és a gleccseren kötélparty. Mivel csak ketten voltunk utasok, így hárman voltunk a kötélen. Ez egyrészt jó, mert könnyebb összehangolódni, másrészt rossz, mert az 50m-es kötél kissé sok. De persze mindenre van megoldás. Először csak csendesen kapaszkodunk a gleccseren felfelé, aztán az emelkedő komolyabbra vált. Kb 2 óra kell mire elérünk az első gerincre és onnan jobbra fordulva indulunk meg az első csúcs felé: Vincent Pyramid. 4215m magasan vagyunk, nincs sok hely, de szerencsére csak egy másik kisebb csoporttal kell osztuznunk, ráadásul ők már lefelé indulnak.

Ezek nem mi vagyunk, de mi is kb így néztünk ki távolról

Vincent Pyramid kilátás

Első csúcsfotó (készítette Farkas Zsolt)

Pazar látkép reggel 8 körül

Panoráma még mindig VP-ról

Csodálatos érzés a csúcson állni, máris úgy érzed mintha valami hatalmas tettet vittél volna véghez és máris elégedett vagy hisz még csak reggel 8 (talán még annyi se volt) és már fenn vagy az első csúcson. Elkészülnek a csúcsfotók, szerelést igazítunk és már indulunk is lefelé. Más utat választunk, mint felfelé. Egy nagyon meredek lejtőn trappolunk egy nyereg felé, ahonnan majd a másik csúcsot vehetjük célba. Ez a 4167m-es Balmenhorn. Igazábó ez egy a Lysgleccserből kiálló sziklasziget, de a 4000es csúcsokat gyűjtögető hegymászóknak jól jön :). Legmagasabb pontján egy Krisztus-szobor áll és alatta kicsivel egy bivakházat is találunk. Itt mi is kifújtuk kicsit magunkat, miután a 20-25m-re kiemelkedő sziklákat megmásztuk. Nem túl veszélyes, de Zsolt előre ment és felülről biztosított. 

Onnan jöttünk le :)

A Balmenhorn Krisztus szobra (készítette Farkas Zsolt)

Miután visszaereszkedtünk a nyeregbe, túratársam már nagyon fájlalta a térdét, és nem kívánkozott további csúcsokra. Mivel az idő szép volt, és én még éreztem az erőt, Zsolttal nekivágtunk  Társunkat a napsütéses nyeregben hagytuk és egy balos kanyart leírva, emelkedni kezdtünk a 4341m-es Ludwigshöhe felé. Így jutottunk egy gerincre, ahonnan éles felfelé tartó jobbos vitt a csúcsra. 

Ludwigshöhe (készítette Farkas Zsolt)

Innen tökéletesen ráláttunk a 4300m felé emelkedő Corno Nero-ra. Kedvem lett volna még erre is felmenni, de tudtam h társunk a nyeregben azért nem érzi 100% komfortosan magát. Ráadásul a Corno Nero (másnéven Schwarzhorn) lépcsőin és csúcsa közelében eléggé úgy tűnt tömegnyomor van. Szóval elengedtem a dolgot.

Tömeg ostromolja a Corno Nero-t

Leereszkedtünk a nyeregbe és onnan már hármasban indultunk vissza a Gnifetti felé. Nem könnyű az ereszkedés sem. Itt is tartani kell a tempót a kötélpartyban és a combok a változatosság kedvéért most máshogy terhelődnek. Emellett a gleccserhasadékokra is figyelni kell, de ezt a feladatot Zsolt tökéletesen végezte. Nagyon vigyázott ránk. 1,5-2 óra után jól esett leszerelni és leülni a Gnifettiben.

Gleccserhasadék

Pénteken tulajdonképpen ismételtük csütörtököt. Ébresztő 4kor, reggeli, beöltözés. A kaja nagyon hiányzott hajnal 4kor. Úgy kellett magamba erőltetnem valamit, mert tudtam éhgyomorra nem lehet mászni. Utunk ugyanúgy kezdődött, ami kicsit segített és kicsit lehangoló is volt. Tudtam mi vár rám, és tudtam h ugyanúgy meg kell küzdeni az emelkedővel, mint előző nap. Mikor felértünk a Ludwigshöhe mögötti gerincre, tartottunk egy hosszabb pihenőt. Jó volt kifújni magunkat, betolni egy csokit meg némi folyadékot. Innen kissé ereszkedünk a Parrotspitze árnyékában, hogy aztán majd a Signalkuppe felé egy elég kemény emelkedőre forduljunk rá. Mint oly sokszor, a menedékház már messziről látszik, csak éppen nem akar közeledni. Az emelkedő eleinte itt is kezelhető, de egy idő után kb 40 fokosba fordul és mivel a testünk már érzi az oxigénhiányt, elég lassan haladunk. 50-100 métereket megyünk és után meg-megállunk egy rövid pihenőre. Sokszor a pihenés sem könnyű, keresni kell a stabil pontot, ahol megállhatunk. Amikor a Signalkuppe és Zumsteinspitze közötti nyeregbe érkeztünk, Zsolt megkérdezte, akarjuk e a Zumsteint, de én felnéztem a hegyre és elég combosnak tűnt. Az erő meg nem volt velem. Társam továbbra is fájlalta a térdét, úgyhogy a kihagyás mellett döntöttünk. Erős jobbossal az utolsó meredek emelkedő felé vettük az irányt, hogy mihamarabb a 4554m-es Signalkuppe tetején a Margherita házba érjünk. 

Úgy mellesleg kilátás a Matterhorn-ra

Panoráma 4554m-en

Laza hegymászó a Signalkuppe-n :)

Ez a menedékház valamivel kisebb, mint a Gnifetti, de azért szerintem itt is elfér kb 60-70 ember. Viszont itt a vizet már teljesen elfelejthetjük. Itt nincs vizesblokk. Szintenként egyetlen kabinban lehet könnyíteni magunkon, a szokásos célzós pottyantós módszerrel, de itt már csak egy bot áll segítségedre ha nem sikerült a célzás. Kézfertőtlenítő elérhető. A recepcióként is szolgáló pultnál €2,5-ért lehet fél liter vizet vételezni. Egy minestrone (olasz zöldségleves) €10, a sör továbbra is €5. A szállás reggelivel €70, vacsival €100. De mit is adnak vacsira ezekben a hüttékben? Háromfogásos kaját. Először felszolgálnak egy levest és egy másvalamit. Mondjuk h előétel. A leves egy krémleves jellegű, brokkoli, krumpli, zeller vagy sárgarépa (mi ilyeneket kaptunk). Az előétel meg rizotto vagy tészta. Ezután van valami húsos főétel. Főtt vagy sült krumpli és párolt zöldség a rendszerinti köret. A hús egyik este bárány, másik nap sült oldalas és harmadik nap marha volt. Végül jön valami desszert: süti vagy mondjuk gyümi csokifondüvel. Nem rossz éppen...

Szombaton is korán keltünk, bár nem terveztük. Mi hárman egy 10 fős szobában kaptunk szállást. Itt szimpla emeletes ágyak voltak, de nem volt a szobában rajtunk kívül más csak egy idősebb ember. Ő késő délután jött, nem nagyon beszélt. Tőlem szeretett volna telefon töltőt kérni, h a feleségét felhívja, mert mint mondta a hölgy azt sem tudja ő hol van. Töltőm nem volt, de felajánlottam a power bank-et, mert tudtam én már kibírom töltés nélkül is. Sajnos nem volt jó a kábel a telójához így elmaradt a töltés. Este 8 körül a bácsi felkelt, jött-ment, majd elkezdett öltözni, felvette a beülőt is, úgy feküdt le. Nem szólt, csak gépiesen cselekedett. Láttuk h valami nem stimmel. De végül is mivel nem akart elindulni, nem csináltunk semmit. Kaja után nekem sikerült elaludni, de pár perccel éjfél előtt felébredtem. Lakótársunk ekkor már nagyon zilált. Azt mondanám úgy vette a levegőt, mintha valami kompresszor működött volna benne. Hangos volt. A többiek sem tudtak aludni. Lökdöstük, hátha felébred és normalizálódik a levegővétele. Sajnos ez azonban nem olyan mint a horkolás. Teljesen gépiesen, ugyanazzal a ziláló és nagyon nem természetes módon lélegzett. Nem tudtunk mit tenni. Sejtésünk se volt, hol alszik a személyzet. Viszont innentől nem aludtam egy cseppet sem. Hajnal 3tól már ideges voltam h nem tudok aludni, és vártam a reggelt, mint a messiást. Lementünk szólni a személyzetnek, h valami nincs rendben. Reggelre már habzott a bácsi szája. De a személyzet azt mondta, tudják h a bácsi nagyon kimerülve érkezett meg. Talán el is tévedt és örült h a menedékházat megtalálta. Hagyjuk aludni, majd 7kor felkeltik, mint mindenkit. Mondtam h ez szerintem nem jó, a légzése nem normális, hiába ráztuk nem ébredt fel. Mivel a szobánknak nem volt ajtaja, mindenki aki lement a lépcsőn hallotta a zilálást. Mások is szóvá tették a személyzetnél. Kicsivel 6 óra után indultunk le a hegyről, akkor már világos volt és jött a mentőhelikopter. Valszeg tüdőödéma alakult ki mászótársunknál. Nem tudom túlélte e.

A Margherita egyébként Savoyai Margit olasz királynéról kapta a nevét, aki jelen volt az 1893as megnyitón. Állítóleg szenvedélyes hegymászó volt, és első női mászóként ő jutott fel a Monte Rosa csúcsára. Mi jó tempóval, egyben, épen és egészségesen értünk le a hegyről. Opció volt erre a reggelre még a Parrotspitze útba ejtése, de mivel Robi kímélni akarta a térdét, én sem erősködtem. Így a 7 4000esből, nekem 4 lett meg. A parkolónál átöltöztünk, összepakoltunk és megindultunk hazafelé. Hosszú út várt ránk. Köszönet Robinak, aki oda és vissza úton is lenyomta az 1100km-t.

A Monte Rosa szép és nem a legnehezebb 4000es csúcsokból elég sok van egy kupacban. Érdemes megnézni és kipróbálni, hogy 4000-4500 méter között mennyire tudsz alkalmazkodni. Nekem volt némi fejfájásom, de nem vészes. Egyszer-kétszer émelyegtem is, de ez talán valamennyire a célzós budiból áradó szagoknak is köszönhető. Ettől eltekintve a legnagyobb kihívás az alvás számomra ezekben a magasságokban. Rendszerint egyik este alig alszom, aztán a következőben meg tűrhetően. A táj mindenképp megéri a fizikai kihívást.