Szépséges kopárság a Himalájában

Egy hirdetés láttán tök könnyű azt mondani, okay, akarom, kérem. Februárban én is kattintottam. Aztán pár dolgon el kellett gondolkoznom. De mire is kattintottam? Egy hegyre. Egy 6000m-nél is magasabb hegyre.

Kattintás után persze bekattantak dolgok. Felbírok e menni? Mi van ha nem? Meddig bírom vajon? Egyáltalán mehetek e én oda? Milyen felszerelésem nincs, ami ehhez a mókához kell? Mennyibe fog kerülni mindennel együtt? Hogy készüljek fel a kalandra?

Stok Kangri (a www.lifeawayfromlife.com fotója)

Bejelentkeztem a kalandra, befizettem az előleget és vártam. Pár nap alatt eldőlt, h megvan a szükséges létszám, tehát túra biztosan lesz. Kértem egy időpontot a Sportkórházba, ami meglepően gyorsan ment. Egy héten belül kész volt fogadni a kardiológus. Elbeszélgettünk, csinált pár vizsgálatot és azt mondta, orvosi ellenjavaslat nincsen, de jó lenne ha nyomnék valami felkészülést. Egy kérdés kipipálva.

Szerencsére elég sok cuccom van már. A technikai felszerelést ilyenkor rendszerint adják, tehát azért h 2x elmenj hegyet mászni, nem kell hágóvasat, jégcsákányt és beülőt venni. Ha persze úgy gondolod, h többször is szükséged lesz rá, akkor akár hasznos befektetés is lehet ezek bármelyike. Ezen kívül elsőre úgy éreztem h sok minden nem hiányozhat. Van egy 65L-es hátizsákom, van félkemény talpú (B/C) bakancsom, számos póló és pulcsi szóval ha venni is kell valamit, akkor az talán nem a világ vége. Június végén jöttem rá, h az egyetlen nagyobb befektetés igénylő felszerelés, ami hiányzik, az a hálózsák. A javaslat az volt, h -10C-ig komfortos zsákunk legyen, mert bizony előfordulhat ilyen hideg.

A felkészülés végül nem volt valami extrém. Tehát nem kezdtem kondizni járni, de még csak futni sem. Kardióra azért már tudom h érdemes lett volna kicsit jobban rágyúrni. De eljártam túrázni, és rendszerint 30km-es vagy inkább hosszabb etapokat toltam. Akadt pár 50km-es is. Úgy éreztem bírok menni elég sokat és talán nem ezen fog múlni. A magashegyi betegséggel meg nem sokat tudok tenni. Vagy tudok alkalmazkodni, vagy nem. Tavaly megvolt a 3800m, idén akklimatizációs céllal (és mert egyébként is érdekelt) bejelentkeztem a Monte Rosa túrára, aminek a teteje 4554m (lásd előző bejegyzés). Arra számítottam, h a Monte Rosa nem lehet gond. Ha mégis, akkor megette a fene az összes magasabbra törő tervemet. Szóval úgy gondoltam h 5000ig csak jó leszek. Utána meg minden megtett lépés ajándék és ha netán 5600m körül fel kell adni, akkor feladom. A lényeg végül is h jól érezzem magam és épségben le is jöjjek a magasból. Pszichésen trainingeltem magam, h azt el kell fogadni, h pénz vissza nem jár, tehát ha nem jutok fel, akkor lesz némi ablakon kidobott pénz a buliban.

Mint olvashattad, a Monte Rosat elég jól vettem. Július 14én jöttem le a Margherita hüttéből, és július 20án már ültem a repülőre India felé. Tehát elvben az akklimatizációs mászás nagyon tökéletesen lett időzítve.

11 fős csapatunk nagyrészt hazai, kisebb részt külföldön élő magyarokból állt. Remélem nem haragszanak meg, h én itt és most keresztnevek alapján meg fogom őket említeni és valamelyest mesélek is róluk. Banki szektorból érkezett Attila és Tibi. Előbbi Luxemburgban tengeti napjait, de "földim", mert Nyíregyházi. Anita környezetmérnök, ha jól rémlik és sokfelé járt már, de ezen a hegyen démonokkal is találkozott (ő mondta). Edit a nyomdaiparban szorgoskodik, egy csapatot vezet. Démonja neki is akadt, de máshogy, mint Anitának (mindjárt mesélek). Sanyának is akadt gondja ezen az úton, de ő elég tapasztalt róka, mert nem kisebb célja van mint a legnagyobb vulkánok megmászása. Ott volt aztán Peti, aki szintén járt már pár hegyen és kedvence a kézfertőtlenítő (amit egyébként mi is nagy mennyiségben fogyasztottunk). Gábor és Isabelle Franciaországból érkeztek, h megmutassák az idősebb generáció is tud fitt lenni. Sanyi orvostechnológiai műszerekkel foglalkozik és csapatunk egyik legfittebb tagja volt. Gergő volt a mi vezérünk (iKaland képviselője) és ott voltam én a feszes testű informatikus. 

A tervezett út, mi kb Zingchentől indultunk

Nah hát remekül összegyülekeztünk július 20-a reggelén a reptéren és máris veszítettünk egy embert. Edit sajna elírt egy karaktert az útlevél számában a vízumigényléskor és a Turkis Airlines nem volt rest azt mondani, h akkor kérem szépen Ön nem utazik sehová. De Edit nem zuhant meg, hanem telefonált és netezett és kiderült, h az indiai bürokrácia is épp oly rugalmas, mint bármely más országé. Semennyire. Elrontottad öcsém, akkor csinálj újat. Ja, csak h ez ugye időt is igényel, de Editünk bevállalós volt, a repjegyet átrakatta másnapra, a vízumot megigényelte és várt. Gondolom nem 50es pulzussal ülte végig azt a szűk 24 órát, de július 21 hajnalán a vízumot megkapta, úgyh ülhetett gépre. 

Ezzel ugye annyi a gond, h értékes időt vesztett. Mert mi elmentünk, és július 21én délelőtt 11 körül már a 3400m körüli magasságban fekvő, Leh (ejtsd: lé) városában voltunk. És ott ugye már szoktattuk szervezetünket a magassághoz, viszont semmi másra nem is volt gondunk, mert a túra július 22-én reggel indult. De kicsit előre szaladtam... Editet tehát az indulási oldalon hagytuk és utsó pillanatban berohantunk a biztonsági ellenőrzésen át a kapuhoz, ahol már nagyon várták h mi is felszálljunk az Isztambuli gépre. A Turkish gépén gyorsan elhelyezkedtünk és már indultunk is. A leszállás már nem volt ilyen sima, mert kb 3 kört tettünk meg a város felett, mire Isztambulban le tudtunk szállni. Gondolom nagy volt a forgalom, mert amúgy mondani nem nagyon mondtak semmit. Időnk volt bőven, mert 8 óránk volt átszállni. Azt találtuk ki h bemegyünk a városba. Bementünk. Jó sok metrómegálló és aztán még pár villamosmegálló is. A villamoson, mint a heringek úgy álltunk. Elhaladtunk a Kékmecset mellett, de nem szálltunk ott le. Bementünk a régi központi vasútállomásig, Sirkeci pályaudvar, ami régen az Orient Expressz végállomása volt.

Sirkeci pályaudvar

Sirkeci pályaudvar, belső kép

Innen kis sétával egy étterembe mentünk és valamit ettünk. Sejtésem sincs már h mit. Ezután viszont nem sok időnk maradt, így csak egy rövid sétát tettünk a Boszporuszhoz, majd vissza tömeg-közlekedtünk a reptérre. Este 8 körül szállt fel a repülő, h aztán 6 órával később (némi időzónai különbséget is figyelembe véve), reggel 5 körül landoljon Delhiben az Indira Gandhi reptéren. Itt a táskák begyűjtése után, a Lehbe tartó belföldi járatra kellett átszállni. Ehhez az T3-ról át kellett menni a T2-re és reggel 6kor eléggé mellbe vágott bennünket a kb 27 fokos, ellenben kegyetlen párás monszun levegő. 2 perc alatt izzadtam le, anélkül h bármi megerőltetőm csináltam volna. A kettes terminálon rádöbbentünk h Indiában szigor van. Legalább is ennek látszatát keltik. A terminálra be sem teheted a lábad, ha nincs jegyed. Amin belépsz a kellemes légkondicionált épületbe, mehetsz átvilágíttatni a csomagod és válaszolni a nagyon elmés kérdésekre. A remek indiai közszolgák meg szépen felveszik az adataidat egy kockás füzetbe. Szép modern kor. Ezután becsekkolsz, mint bárhol máshol és már mehetsz is a biztonsági ellenőrzésre, mert a bejáratnál csak az előjáték volt. 

A GoAir légitársasággal mentünk Lehbe. Ha náluk veszel jegyet, akkor Chrome-ot használj mindenképp, mert amúgy nem fogsz tudni fizetni. És ha már fizetés akkor meg kell említenem a vízum kérelem szépségeit is. Nagyon modern korban élünk, már Indiába is lehet online intézni a vízumot. Remek! Egy baráti 30-60 perc csak amíg kitöltöd a formot. Ilyen remek kérdések vannak, h pl mi a neved, volt e más neved korábban, mi a nemed és volt e más nemed korábban. Illetve mely országokban jártál az elmúlt 10 évben. Na ez nálam kissé kiverte a biztosítékot, mert a kb 40 karakteres mezőbe elég nehezen tudom beírni a kis listámat. Mindegy, ezt szépen végigjátszod és máris ott vagy h fizess 50 ámerikai dollárt. Nem egy nagy összeg, boldogan veszed elő a bankkártyát és máris nézel magadon körbe, h te vagy a hülye vagy te vagy a hülye. Mert ez bizony jó eséllyel se Chrome-ból se Tűzrókából se semmiből nem fog menni. Kettő felületen fizethetsz. Egyiket sem ismered szerintem. A lényeg h próbálkozol és kiírja h nem sikerült. Próbálod a másik felületet, onnan se megy. Próbálod a másik kártyádat, meg variálod a böngészőket, de nem. Ha elkezdesz guglizni, mint én, akkor rádöbbensz h lehet h mégse te vagy a hülye. Ugyanis ez a fizetés sokaknak nem megy. Viszont 3 fizetési próbálkozás után a rendszer tiltja a regisztrációdat. Milyen jó! Lehet újra regelni, és szépen beírni minden egyes adatot ától cettig. Tehát 3x próbálkozhatsz fizetni, de regisztrálni bármilyen sokszor lehet. Sok esze volt, annak aki ezt megálmodta. A lényeg h érdemes a következő regisztrációt olyan helyről csinálni, ahol más az internet szolgáltató (UPC vs. Digi vs. Telekom vs. stb.) és érdemes azt a fizetőfelületet választani, ahol paypal is van és így talán menni fog.

Szép hegyek a repcsiből

Hegyek és a leszálló-pálya csíkja fentről

Szóval megérkezünk Lehbe, ott még akad adminisztrálni való, mert ki kell tölteni egy papírkát, amin minden haszontalan adatot bekérnek, illetve meg kell szerezni a táskát. Ezután már vártak bennünket az autók, amik elszállítottak a Hotel Kangla-ba. Egyszerű, de ősrégi hotel, Gergő ide jár 20 éve. Kaptunk teát, és kaptunk szobát. Én Peti szobatársa lettem itt is és a következő napokban a sátorban is. 

Hotel Kang La

a szobánk

Némileg összekaptunk magunkat és tettünk egy sétát a városban. Ez itt India kérem és ezt már látod, érzed is. Csak a legfontosabb utak vannak aszfaltozva, azt mondanám, h relatív tiszta, de azért érzed h nem Európa. Az utcákon rengeteg robogós és elég sok autós jön-megy, és dudálnak mindenre. Mert előznek, mert jelzik, h jönnek, mert előttük vagy, mert nem ugrasz elég gyorsan félre, mert miért ne. De itt még elviselhető. Szűk utcában van a hotel, ezen sétálunk kicsit felfelé, a centrum felé. Az utcán van szőnyegárus, masszázs-szalon, varroda és étterem is. A Pinguin étterem lesz a törzshelyünk, mert vacsi is van, meg reggeli is, meg ebéd is. Szóval ahogy kell. Ja és még wifi is van nekik. Aztán a következő utcákon már minden van, háztartási bolttól kezdve, a túrafelszerelésen át, a tibeti piacig. Mit keres itt tibeti piac? Nos kérem, India északi területén járunk. Leh az valójában Ladakh központja, ami amolyan Kis-Tibet. Mi úgy döntöttünk, h elsétálunk (illetve felsétálunk) a Shanti Stupához, amit természetesen egy kisebb domb tetejére sikerült építeni olyan 3600m tengerszint feletti magasságon. Ha nem kocsival közelíted, akkor egy laza 500 lépcsőfokot kell csak megmásznod és máris ott vagy. Szép helyen van amúgy, gyönyörű kilátás nyílik fentről a városra és a környékre, többek között a kiszemelt hegyünkre is.

az utca ahol lakoztunk Lehben

A pingvines étteremben a törzsasztalunk

Leh utcakép

Leh utcakép 2

Imamalom

Kilátás a stupától (jobb alsó részen látszik a lépcsősor, a háttérben a legmagasabb hegy pedig a cél)

Kilátás a városra másik irányba

Ez is kilátás, talán jobb kép mint a többi

Feszes testű hegymászó a Shanti Stupánál

Még mindig Shanti Stupa

Stok és Stok Kangri a távolban

Este senkit sem kellett nagyon ringatni, kb beestünk az ágyba. Reggel időben keltünk, h a pingvinben reggelizhessünk, aztán 10 óra körül jöttek értünk a kocsik, becuccoltunk mindent, amit a hegyre akartunk vinni és elindultunk. A reptéren megálltunk pár percre és begyűjtöttük Editet, aki fáradtan érkezett, de örült h ott lehet. kb 40 percnyi zötykölődés után az út elfogyni látszott, a kocsik megálltak és találkoztunk a helyi vezetőinkkel, meg a lovacskákkal, akik a sok-sok cuccot cipelték helyettünk. Ez az expedíció úgy zajlott, hogy a mi feladatunk "csak" annyi, h felsétáljunk a hegyre. A befizetett expedíciós díjért cserébe, kaptunk helyi embereket, akik vezetnek bennünket, akik főznek ránk, akik hajtják a lovakat. Kaptunk lovakat, akik cipelik a nagytáskánkat (max 13kg) és minden mást, ami a 4-5 napos túrához kell. Vitték az élelmet, a főzőberendezéseket, a sátrakat, székeket és asztalokat. A vezetőink és segítőink pedig minden reggel felpakolták a cuccot, majd minden délután lepakolták, sátrat állítottak, főztek ránk, ihatóvá tették a vizet, adtak hágóvasat és miegyebet a csúcstámadáshoz, és nagyon kedvesen bántak velünk.

Kinti vezetőinket adta és a túrát szervezte a Ju-Leh Adventure  (http://www.ju-lehadventure.com)

Eddig jöttek a kocsik, innen indult a séta

Egy a lovacskák közül (Edit képe)

Szóval vasárnap (július 22) délelőtt 11 körül indult a séta. Szinte rögtön 2 részre szakadtunk, és ha Raj, a fővezérünk figyelt volna, akkor ez hasznos lett volna a csúcstámadáskor is. Na mindegy. Miért szakadtunk? Hogy szakadtunk? Egész egyszerűen 10 embernél már kijön, h más kondiban vagyunk, máshogy mozgunk. Néhányan inkább elől haladtunk, talán 5-10 perccel a többiek előtt. De ebben közre játszottak hátráltató tényezők is. Edit ugye úgy esett be hozzánk, semmi ideje nem volt ott akklimatizálódni, tehát leszállt 3400m körül és rögtön megindult a hegyen h felmásszon velünk az aznapi 4200m felett lévő táborba. Nem tett neki jót ez a hirtelen menet. Sanya sajnos beleszaladt szombaton egy remek hasmenésbe, ami tudjuk h kegyetlen le tud gyengíteni. Isabell bevallottan lassan haladó típus. Szóval mendegéltünk felfelé. Semmi durva emelkedő, csak csendesen. Időnként megálltunk, bevártuk a csapatot. Elég meleg volt. Az Alpokkal ellentétben itt, semmi hó nem volt még sehol, sőt nyári melegben meneteltünk. Eleinte teljesen köves, kopár a táj. Néha patakok mentén haladtunk. Aztán kiértünk néha egy gazdagabb rétre. Itt-ott tehenek legeltek, pár kisebb települést is elhagytunk és ezek mentén még mezőgazdasági növények is akadtak. Aztán egy nagyobb település után, egy kietlen pusztába értünk. Kő kő hátán, perzselő nap, semmi árnyék. Elég nyomasztó volt, de lassan haladtunk és egyszer csak megpillantottuk a messzeségben a pihenő helyünket. Jópár sátor állt ott, köztünk a mieink is, mert a lovacskák bőven megelőztek bennünket. Kifújtuk magunkat és már mehettünk is az étkező sátorba, mert délutáni teát kaptunk. Ez minden nap így volt ezután. Amikor megérkeztünk az aznapi célba, a fiúk felverték a sátrakat és rögtön teát főztek nekünk. De kaptunk reggeli ébresztő teát is és rendszerint a vacsi után is teával zártuk a napot.

Rá kellett döbbenünk, h bár magashegyi sivatagként van eladva a buli, 4000m felett bizony minden nap esik az eső. Néha nem is kevés. Ennek előnye h a környezet nem olyan sivár, vannak legalább fűcsomók, itt-ott virágok. Ellenben viszont a túrára igenis érdemes esőkabátot és esőnadrágot is vinni. Mi szerencsére felkészültek voltunk. A délutáni teák során beszélgettünk. Lassanként megismertük egymást valamennyire. Visszatérnék kicsit Sanyára, mert fent említett vulkános téma talán nem teljesen világos. Van az a kifejezés h Seven summits. Ez a 7 földrész legmagasabb csúcsa ugye. Szép cél ha valaki ezeket meg szeretné mászni, de ez magába foglalja a Mount Everestet és a Denalit (Amerika) is. Ez a két csúcs pedig jelentősen megdobja a költségvetést. Nem beszélve arról h fizikailag is csitti-fittinek kell lenni, aki az Everest felé kacsintgat. Nem azt mondom h olcsó, de valamivel olcsóbb egy hasonló cél a 7 földrész 7 vulkánjának meghódítása (Volcanic Seven Summits). Sanya barátunk ezen az ügyön dolgozik és elég jól halad, mert már csak egyetlen csúcs hiányzik neki, az Antarktiszon pihenő kb 4200m magas Mount Sidley.

Elindultunk

Pihenő (Edit képe)

Díszes kapu vagy mi

Rumbak település

magas falak között sétálunk

Úton (háttérben szépséges színekben pompázó hegyek)

Első tábor 4200m felett

Étkező, vacsira készülve

Visszatérve hozzánk, vasárnap délután szépen megpihentünk és este 7kor kellemesen meglepődtünk h itt bizony a fiúk nem csak tejbepapit fognak főzni, hanem kb bármit. Már nem tudom mi volt a vasárnapi vacsi, de a lényeg h teljesen korrekt, sőt néha meglepő kajákat kaptunk. Vacsira rendszerint volt egy leves. Ha bejött és akartunk repetázni, akkor addig tehettük azt meg, amíg a fazék ki nem örült. Aztán rendszerint volt valami tészta vagy krumpli vagy valami indiai kenyér és hozzá valami szósz, meg saláta. Néha azonban akadt olyan h pizza vagy torta. Namost a gázpalackot láttam a pacik hátán, de h a kemencét hová rejtették azt nem tudom. Nem volt hús, húsmentesen étkeztünk, de ez nem nagyon tűnt fel, nem maradt senki soha éhen, sőt rendszerint degeszre ettük magunkat. Reggelire akadt sokszor gyümölcs, rántotta, voltak lekvárok és volt nutella. Néha zabkása, müzli. A reggeli első teát a sátrainkhoz hozták (wake up tea). A teát variálták: fekete, gyömbér, masszala. 

Kétszemélyes sátrakban laktunk. Nekem ez új volt, soha nem sátraztam még. Kicsit szűkösnek éreztem. Beccucoltunk ketten, a 2 nagytáskával. Főként az volt a baj h ha esett az eső, akkor nem volt mit csinálni. Vagy befeküdtél a sátorba vagy ültél az étkező-sátorban. De például éjjel, ha nem tudtál aludni, kinn meg esett az eső, akkor nem volt más választás, mint feküdni a sátorban. Az étkezőben aludtak éjjel a kísérőink. Na persze túl lehet élni. Ami még érdekes lehet az a WC. Ez is egy sátorban volt. A földbe készült egy lyuk és fel állítottak egy sátrat, ami egyszemélyes és állva (guggolva) fértél el benne. Minden táborhelyen több csapat volt, mindenki tudta melyik színű az ő sátra és azt kellett használni. Nem egy összkomfort, de a célnak megfelelt. 

Sajnos többször is esett az eső. Hétfőn például szinte még esett, amikor elindultunk. Mindenki be is öltözött szépen, de kb fél óra után le is vetkőztünk, mert akkorra elállt és melegedett az idő. Sajnos a nap folyamán, később megint esett és vissza kellett venni az esőkabátot, de a jó ruha ilyenkor sokat ér. Én pl ha felveszem az esőkabátot, abba 4 perc múlva berohadok. Itt amikor nagyon esett, a kabátot felvettem, de a nadrágot nem. A nemrég újított szupi kis piros túranadrágom pöpec vízlepergetővel van megáldva. Kíváncsi vagyok meddig tart majd. A hétfői feladat az volt h fel kellett mászni kb 4800m-ig, átkelni egy hágón és le a túloldalt 4300m-re. A hágóra felérve csodaszép látvány tárult elénk. Sajna a képek nem tudják visszaadni a táj szépségét. Nagyon tetszett, de ezután jött a zuhé. Majd megint száradtunk és megint sütött a nap, és mire táborhelyre értünk megint jól elfáradtunk. Esett késő délután és esett éjjel is. 

A hágó környékén

A kép nem adja vissza, de nagyon érdekes formák és színek

Gergő igyekszik fel a hágóra

Kilátás a hágó másik oldalára

Sok-sok szín, itt éppen zöldes

Ereszkedés 4800ról

Ez is ereszkedés, csak panorámásba

Folyómedret övező falak

A keddi feladat az alaptáborba való feljutás volt. Ez egy laza 3km-es távolság, amin 4300m-ről feljutunk 4900m-re. Nem vészes, de a végén eleredt az eső és úgy szaladtunk be a kék étkező sátorba h menedéket találjunk. Ez viszont nem a mi sátrunk volt. Mivel az aznapi etap rövid volt, a lovak nem tudtak annyira megelőzni, h minden elkészüljön az eső előtt. Kicsit várakoztunk és aztán immár a mi étkezőnkbe be tudtunk menni. Teázgattunk és vártuk az információt h hogyan is lesz tovább. Ugyanis innen már csak a csúcs van. Azt tudtuk h a csúcstámadás este 11kor indul. Azonban a felfelé úton, leginkább azt hallottuk a lefelé igyekvőktől, h nem ment fel senki a csúcsra az előző napokban, mert nagyon kaki volt az idő. Raj barátunk aztán előállt a tervvel. Aznap nem indulunk neki a csúcsnak, mert még mindig esőt mondanak. De aztán javulni fog. Ezt a meteorológia mondta és van egy népi megfigyelés is: 3 napnyi rossz idő után, 2 nap jó idő jön a Kangrin.

Egyfajta látkép az alaptáborból (4900m)

Gyülekezünk az alaptáborban

Tomi 4900 körül (Edit képe)

Ez kérem nem a csúcs után van, hanem jóval előtte. Kissé elpilledtünk

Másfajta tép rólam a táborban

Alaptábori panoráma

A folyó vize néha ilyen rózsaszínes lett

tiszta reggel az alaptárborban

Jajj, de hát nem is mondtam még h hová igyekeztünk. Stok Kangri. Ez a hegyünk neve. 6153m magas a Himalája dél-nyugati részén. A Hemis Nemzeti Parkban található, Stok városánál, kb 15km-re Lehtől. Azt mondják a legkönnyebb 6000es, de azért lássuk be, ez már kellően magas ahhoz, h ne legyen könnyű. Azt mondják h csak ez egy trekking csúcs. Valóban nem kell masszív hágóvas és jégcsákány-használat hozzá. A gleccser sem veszélyes, amin át kell kelni előtte. De kutya sok a kő, amin menni kell. A csúcstámadás napján kb 1200m szintet emelkedsz. Fel kell menni és aztán le is kell jönni egyben. És mindez ugye abban a magasságban, ahol mi alföldi emberek keveset járunk. Még a 4900on lévő alaptáborban sincs hó. Az alaptáborban is kellemes idő van, ha épp nem esik az eső. A -10C-os komfortos hálózsákot nem kellett kihasználnunk. Szerintem jó ha közelítettük a nullát éjszaka. Ezt is csak azért mondom, mert egyszer ilyen hódara-féle esett, amikor éjjel kimentem könnyíteni magamon. De ilyenkor én hosszú ujjú felsőben, alsónadrágban mentem ki a sátorból és nem éreztem h meg akarnék fagyni. Szóval a klíma príma.
Szóval kedd délután, csak h szokjuk a magasságot, felmásztunk vagy 200m-t, aztán vissza le, vacsi, alvás. Ez nekem nagyon jól jött. A 4300m-en lévő előző táborhelyen én alig aludtam. A sátor kissé lejtős terepen volt és nekem nem passzolt sehogy sem a dolog. Én örülök h kedd este nem mentünk a csúcsra, mert az akkor nem sikerült volna. Szerdán pihentünk egész nap. Aki akart, megint mehetett egy 200m-es emelkedésre, de én kihagytam. Estére valóban tisztulni látszott az idő, úgyh reménykedve vártuk a 11 órát. Kicsit megcsúsztunk, mire mindenki belebújt a felszerelésbe és menetkész lett. 23:30 körül járt az óra, amikor elindultunk.

Csúcstámadási terv (a www.whitemagicadventure.com képe)

 
Az első 200m-es emelkedés sokunk számára ismert volt, mert itt jártunk kedd délután. Elég kemény emelkedő ez, de kb fél óra alatt leküzdöttük. Itt természetesen ketté is szakadt a csapat, ahogy az várható volt. Nem értem Raj (vezető) miért nem figyelt erre. Neki meg kellett volna mondani h ki hová tartozik. Így el lehetett volna kerülni h valaki a lassabb szekcióban maradjon és esetleg ezért ne jusson fel a csúcsra. Kis pihenés után robogtunk tovább.
Utólag mesélték el a többiek vacsora közben, h 3an kb 5500m-ig jöttek. Ott a hegyibetegség elég erősen kiütközött kettejüknél és Gergővel együtt visszafordultak. Maradék 2 ember az egyik vezetővel tovább küzdött de kb 5700m-nél visszafordultak. Nos ilyen a hegy. Tudni kell elfogadni, h néha nem tudunk felmenni.
Mi szépen lépkedtünk egymás után. Elég sokáig balról kerüljük a közeli hegyeket, közben kissé emelkedve. Hamarosan eljött a köves rész, ami elég fárasztó mert koncentrációt igényel. Nézni kell hová lépünk, h lehetőleg folyamatos legyen a menet, de közben ne törd ki a bokád. Monoton de haladós szakasz. Azután eljött a gleccser. Már messziről láttuk az előttünk haladók lámpáit, ahogy átmentek a gleccseren. Ahogy sétálunk jobb kéz felől esik a gleccser és mire átérünk a túlsó oldalára elég sokat kell menni. Nem merőlegesen haladunk át rajta, hanem kicsit felfelé is haladunk miközben keresztezzük. Elég csúszósnak éreztem az éjszakában (még mindig fejlámpánk fényénél haladunk), de itt-ott kiállt belőle némi kő, szóval nem túl vastag talán. Gleccserhasadék nem nagyon volt. Illetve volt, hosszanti irányú, amin át kellett lépni. Mire a végére értünk kicsit felment bennem a pumpa és szóvá is tettem Rajnak h szerintem itt illő lett volna a hágóvasat felcsattintani, mert az stabilitást adott volna és a hasadék átlépésénél is jobb lett volna a lépésbiztonság. Azt mondta h lefelé mindenképp csatoljuk a vasat, de szerinte így is teljesíthető, mert sok a kiálló kő. Nah a gleccser túl oldalán, nem volt kérdés h lesz e kő. Egy merő kőtenger volt az egész. Itt 5500m körül járunk és innen leginkább követ jósolt Raj. Remek. Némi pihenő után tovább indultunk és csak lépkedtünk és lépkedtünk a köveken. Itt kezdődik az a fura élményem, h bár valamelyest emlékszem a haladásra, de nagyon nem érzem utólag, h órákat töltöttünk itt. Pedig de. Vannak emlékképeim h csak lépkedek. Egyik láb a másik után, komoly lihegéssel, leginkább szájon át vettem a levegőt és mindig alig vártam h megálljunk kicsit. Tibi többször lemaradt és mondta is h neki ez nem megy ilyen gyorsan. A kövek csak nem fogytak. Tibi úgy döntött h a segítőnkkel (nem a vezető, hanem a másik kísérő) lemarad és a saját tempójában jön tovább, mert bír jönni, de nem a mi tempónkkal. A tempó egyre inkább nekem is a mumusom lett. Egy következő kép, h újra megállunk és legtöbben leülünk egy-egy kőre. Én betoltam egy csokit. Közben azt vettem észre h világosodik és inkább már lekapcsolom a fejlámpát. A küzdelem közben élvezem, h a látásom már nem csak egy adott pontra korlátozódik, amit megvilágított a fejlámpa, hanem kinyílik a tér. Indulásunk pillanatában a nap is megjelent a horizonton, legalább is erre következtetek abból, h a felhős égbolton fura színek jelennek meg. Valami rálátás nyílik a gleccserre is, de értelmes fotót nem sikerült készíteni, csak lefelé menetben. Már látszik h magasan vagyunk, de igazából még messze a cél. 

Gleccser pirkadatkor

Egyfajta napfelkelte valahol 5700 körül

Megint hófoltokba futunk, elég jól csúszik és valamiféle hasadékon is át kell lépni, ami a hóban kissé izgalmas. Aztán nem tudom mi történt. A menetelés közepette egy sziklás részre érünk, ahol nem is tudjunk hogyan menjünk tovább. Asszem Gábor megcsúszott, Raj aztán leállít mindenkit és javasolja h ő felmegy és ledobja a kötelet és felhúz. Ahogy állunk tisztul a fejem és megállapítom, h nem egy eszehagyott szikláról van itt szó. Először lépni kell egy nagyobbat, aztán a lapos sziklán vannak hasadékok, amin lehet stabil lépést találni és az emelkedés igazából nem több, mint 15-20%. Szóval amíg Raj magyarázza a kötél használatát, elkezdek én is és a többiek is mászni és szépen oda is érünk Raj mellé. Már az előző napokban is megfigyeltem h Raj néha megindul árkon-bokron keresztül. Itt az történt h a sötétben a gleccser után nem találta meg az igazi utat hanem megindultunk keresztül-kasul a köveken, majd itt ennél a sziklánál is valami alternatív útvonalon vitt bennünket. Végül ez után az intermezzó után már nem sokára 5900m körül vagyunk, ahol az az ukáz, h táskánkat rakjuk le, hágóvas fel, kötélpartyba állunk és egy 30-40 perc múlva érhetjük el a csúcsot. A hágóvas felvétele nem könnyű. Levegő már alig van, le kell hajolni és felkötözni a vasat, ami legalább olyan megerőltető, mint felmászni 20m-t egy sziklán. Felkötöm a vasat, lihegek. Lejön egy csapat, Raj összebeszél a vezetővel: nincs túl sok hó, nem kell a vas. Na bazzz, de jó h feltettem. Leveszem és közben megfigyelem h itt már valamiféle gerincen vagyunk és a szikla túlfelén hatalmas űr tátong. A csúcsot nem látni, csak sejtjük merre van. Kéne fotózni, de Raj épp jön h bekössön, és mire összeállunk, már megette a fene az egészet, minden beborít a felhő.
Mivel előre készültem kicsit, itt észrevettem h el vannak lilulva a körmeim és a szám (a telefon remek tükör). Tudtam ez annak a jele h nem túl jó a keringésem és figyelnem kell magamra. Induláskor bevettem egy huma-zolamidot, ami elvileg segít a magashegyi betegség leküzdésében, de nem tudtam h igazán segít e. A hivatalos kiírás azt mondja h a mászás előtt már 1 v 2 nappal el kell kezdeni szedni és egészen a mászás utáni 1-2 napig használni kell. Azonban ez nem más, mint egy jó vízhajtó. Ezt mikor elolvastam úgy döntöttem, h nem fogom a kiírt módon szedni. Amúgy a háziorvosom nem is értette, mikor kértem h írja fel. Azt mondta ez zöld hályog gyógyszer. Mondtam, h okay de nekem a sportkórházban mondták h ez kell a magashegyre. Nos a tájékoztató valóban csak kb 4. vagy 5. rendben írja a magashegyi betegségre való alkalmazást. Szóval gyanítottam h nem sokat segít rajtam az, h a csúcstámadás napján bevettem egyetlen szemet. De hiányoltam megint csak, h a vezetőnk nem figyel ránk és nem mondja h értelmes fejet vágunk e még vagy már a végét járjuk. Szóval megkérdeztem Raj barátunkat h menjek e tovább adott körülmények között. Mert én szeretnék felmenni, de nem nagyon szeretnék ott maradni. Azt mondta, ha nincs kettős látásom, nem émelygek és nincs hányingerem, akkor csapassam tovább, mert a keringési zavar nem a világ vége. Nos valóban nem volt más bajom, kivéve az oxigénhiányt.
Nos éppen ekkor útólért bennünket Tibi és látszott rajta, h felfrissült mint állat. Kiderült, h a segítőnknél volt oxigénpalack és ők 2x beleszippantottak. Ez pedig hatalmas lökést adott Tibinek. Őt is bevettük a kötélpartyba és elindultunk. Sanyi és Attila voltak elől, Raj mögött, majd Anita, Gábor, én és Tibi. Attila és Sanyi látszott h pöpec kondiban vannak. Mentek előre, mint a gép és már nagyon vágytak a csúcsra, mert a hátulról jövő "álljunk meg kicsit" vagy "pihenjünk meg" kéréseket már nehezen viselték. Unszoltak h menjünk menjünk, mert már majdnem ott vagyunk. Igen ám, de ez nekünk a hátsó szekcióban nem ment oly könnyen. Muszáj volt a rövid pihenőket beiktatni. Egy kitett részen megint pihenőt kértünk és akkor ki is bukott belőlük már nem kívánják ezeket a megállókat. Én ekkor mondtam, h ha nincs megálló, akkor én lekötöm magam és ott várok. Ekkor az órám 6030m-t mutatott. Na erre aztán felhördült mindenki, h olyan aztán nincs h innen valaki ne menjen fel, inkább húznak vonnak bennünket a végén, de fel kell menni. Ez így rendben is volt, megegyeztünk h még 1-2 pihenő mindenképp kell és mind megyünk tovább. Innen sokra nem emlékszem a maradék útból. Még fel kellett mászni egy sziklásabb részen és utána egy elviselhető emelkedő. Ez az a rész, ami sok videóban látható. De a videók rendszerint tiszta időben vannak, mi meg a tejfelben mentünk. Egyszer csak ott volt előttünk a rengeteg imazászló, felfűzve kövekre és megérkeztünk. Mindenki nagyon megörült, bírtunk még mosolyogni is. Sajnos kilátás az nem volt. A felhő mindent körülölelt. Ott álltam és gondolkozni próbáltam. Illetve tudatosítani magamban, h bőven 6000m felet állok egy csúcson. Hogy ez valami, ami nem mindenkinek adatik meg. Hogy a nem túl áramvonalas testem még jó valamire, mert nem csak otthon tudok sok-sok km-t megtenni azon a relatív sima terepen, hanem magashegyi körülmények között is jutok valamire. Persze sajnáltam h a videókon látott kilátás sehol nincs, de tudtam ez benne volt a pakliban és örülhetek h úgy alakult az időjárás ahogy és egyáltalán volt lehetőségünk felmászni.

Stok Kangri, 6153m (balról jobbra: Tibi, Anita, Tomi, Sanyi /elől/, Gábor, Attila és egyik segítőnk)

A csúcsfotók és a csúcscsokik után, szerintem 10-15 perc elteltével lefelé indultunk. Tudtam h innen nagy baj nem lehet, ami a magashegyi betegséget illeti, mert lefelé megyünk. Tehát a testemnek könnyebb lesz minden méterrel. Az ellilult körmökön túl semmi egyéb rosszat nem éreztem. Nem fájt a fejem, nem szédültem, tehát valójában elég jól bírtam. Persze azért a léptekre figyelni kell. Sem elesni nem kéne, sem eltörni valamimet és végképp nem kéne leesni valami szakadékba. Haladtunk szépen lefelé, és még reménykedtem h a táskákhoz visszaérve hátha tisztább időnk lesz és lehet pár fotót még összehozni. Nem így lett. Kifújtuk magunkat a táskáknál, eltettük a kötelet, megigazítottuk a szereléket és folytattuk az ereszkedést. Kiderült h a kövek között is vannak kitaposott ösvények. Itt már mindenki a saját tempójában ment: Anita elszaladt előre a segítővel, mert ő nagyon rosszul érezte magát. Raj asszem Attilával haladt elég tempósan bár néha kicsit bevártak. Aztán jöttem én Sanyival és végül Tibi és Gábor zárta a sort. Rajnak mondtam h a gleccser előtt várjon be mert gondoltam h délben a hasadékok környékén mégis csak jó lenne ha ő navigálni, nem pedig én keresném h hol kell ugrani. Hosszan jöttünk lefelé a kövek között. Érződött h fáradok, mert sikerült elesni az ösvényen is és a rendkívül csúszós hófolton is. A gleccser nehezen akart eljönni és rettenet hosszúnak tűnt, amíg átkeltünk rajta. Eddigre már rendesen elmaradt Gábor és Tibi, ellenben Attilával mi 3 fősre egészültünk ki. A gleccseren nagyjából átkelve, nem mentünk ki teljesen a kövekre, hanem a gleccser szélén maradtunk. Itt könnyebb volt menni, mint a köveken szökellni. Innen kb robotpilóta vitt a táborba. Éreztem h nagyon fáradt vagyok, szerettem volna leülni vagy inkább feküdni, de tudtam nem szabad, mert akkor azonnal elaszom. Nem akart eljönni az ismerős imazászlós hely, ami 200m-el volt a tábor felett és ahonnan már láttuk volna a célt. Rettenet zombimódban sétáltam. Aztán az utsó lejtő nagyon rosszul esett a térdemnek. Addig nagyon jól bírtam, de itt már minden lépés fájt és bár láttam a tábort, azt hittem sosem érünk be. Láttam h a mi csapatunkból senki sincs talpon. Mindenki a sátrában pihent. Szomjas voltam és éreztem h kegyetlen kiszáradt a torkom, köszönhetően a szájon át való lélegzésnek. Odabotorkáltam az étkezősátorhoz és megpillantva egyik emberünket teát kértem. Szerencsére már volt készen, és 1 percen belül előttem volt a bögrében. Közben kitaláltam h a méz jó lesz a torkomnak. Elnyalogattam 2 kanállal. A tea túl meleg volt, így elkezdtem leépíteni magamról a kamáslit és meglazítani a bakit a lábamon. Elszürcsöltem a teát és a sátor felé indultam. Alig bírtam lábra állni. Szinte megremegett a térdem az első lépéseknél. Péter a sátorban megkérdezte feljutottunk e. Mondtam h igen, de most nem kívánok beszélgetni. Dél múlt kicsivel. Tehát a felfelé bő 8 órás út, lefelé alig 4 óra volt. Aludtam 4 órát. Addigra már itt-ott ébredezett a csapat. Kimentem egy újabb teáért és vártam a vacsit. Remek fokhagyma leves volt, és nem tudom még mi, de legnagyobb meglepetésünkre volt egy torta is. Ettünk és nekiestünk az utolsó sátrazós éjszakának. Nem aludtam túl jól. Hajnal 5től már ébren voltam. Reggeli és pakolás után 9 körül indultunk el lefelé. Kb 5 órás úttal jutottunk el Stok városába. Az út első fele ismerős volt, ott mentünk le ahol feljöttünk. A másik fele egy völgyben vezetett hatalmas falak között. Masszív lejtőkön haladtunk néha, de ugye vissza kellett menni 3500 környékére. Stokból autóval visszavittek Lehbe. Isteni volt 5 nap után zuhanyozni egyet. Bár volt egy kis időnk pihenni, nem nagyon ment az alvás. Elmentünk még1 sétára a városban. Bazár, könyvesbolt, ilyesmi. Bementünk a kedvenc éttermünkbe és jól teleettük magunkat. Az éjszaka sem telt túl jól. Hajnalban arra ébredtem h teljesen el van dugulva az orrom és megint a számon veszem a levegőt. Nem akarjátok tudni, mik jönnek ki az ember orrából a hegymászás után. Korán keltünk, pakoltunk és búcsút intve Lehnek, a reptérre mentünk. A GoAir visszavitt Delhibe.

Kacskaringós út lefelé a Kangriról a kőtengerben

A búcsú-torta

Magashegyi művészet

Másik magas fallal védett meder

Kőbe vésett művészet

Leh sétáló utcája

Kilátás a Ju-Leh irodája előtt

Itt azonban volt 20-22 óránk várakozni. Sajna a Turkish reggeli Isztambuli gépét nem lehet elérni Lehből. Az volt a terv h bemegyünk Delhibe és hajnalban vissza a reptérre. Először is metrójegyet kellett szerezni. Aztán megközelíteni a metrót. Itt kezdtünk agybajt kapni, mert a metró bejáratánál is volt csomagátvilágítás. Egy csili-villi metró vitt be a reptérről a központi pályaudvarhoz. Ez csak 5 megálló, de kb fél óra. Egy részét az útnak magasvasútként teszi meg a metró. Innen látszott h Delhi akár tök szép is lehetne, mert rengeteg a zöld (növény). Nagyon a külvárosban az eszement lepukkant háztömbök között szinte dzsungel volt. Nem fából. Gazból. Tehát ha valaki venné a fáradtságot és lekaszálná, akkor ott tök jó zöldövezeti lakótömb lehetne. De mint mondtam a háztömbök is olyanok voltak, mint amiben 10-20 éve nem laknak. De igen. A központi pályaudvar környéke brutál. Kijöttünk a metróból és arcul csapott India. Tömeg. A metró épületétől át kellett kelni egy kb 8 sáv széles úttesten. Ez még csak meg is volt. Aztán jött egy másik 8 sáv, amin végig a riksák álltak, de olyan szorosan h hátunkon a táskával szinte képtelenség volt átjutni rajtuk. Néztek ránk, mint az alienre h ki ez a pár fehér őrült, ekkora táskával. Eljutottunk a pályaudvarhoz. A kb 30 vágány felett felüljáró vezet át. Oda bejutni sem volt könnyű, mert ott is át kell világítani a táskát. Itt szó szerint lökdöste egymást a tömeg. A túloldalon már csak egy kb 2x4 sávos úton kellett átkelni. Itt megkaptuk a monszunt is a nyakunkba. Csak csendesen. Egy szélesebb utcán indultunk (Main Bazar Rd) annak reményében h a hotelünkhöz érünk. Tömeg, nyomor, dudálás, bűzgócok. Valaki azt mondta, már csak 3 sarokra vagyunk. Sarok?? Milyen sarok? Utca sem volt eddig. Jaaa, ne utcát keress, hanem sikátort. Itt kezdett elszakadni a cérna nálam. Miért is nem maradtunk a reptéren? Értem én h nincs ott mit csinálni, de leülök egy sarokba és alszok, vagy valami és majd csak eljön a reggel. Elérkeztünk a sikátorhoz és annak mélyén van a Hotel Namaskar (kerüljétek el, de messzire!!). Határozott recepciós csávó fogadott és biztosított h megvan a 2 szoba (itt már csak 7 fős volt a csoportunk). Második emeletre mentünk, lépcsőn a nagy táskákkal. Találtunk is 2 szobát. A miénknek volt ablaka, két ventilátor a plafonon és valami fürdőnek látszó helyiség. A csap csepegett. Egész éjjel is. Az ágy kb 1992es, azóta nem is nagyon cseréltek ágyneműt. Csodás hely. Teljes letargiában voltam. Némi pihenő után sétára indultunk, elvégre már délután volt, tehát kellett valami kaját keresni. Lehetőleg valami európait. 

Ebben a sikátorban van a remek hotel

Main Bazar road

A hosszú Chelmsford roadon indultunk a Central Park felé. Itt keringtünk kicsit mire találtunk egy szimpi kajáldát (20 perce gondolkodom de nem jut eszembe a neve). Itt aztán jól el is töltöttük az időt, mert nem siettek a pincérek és mi sem. A lényeg h ittunk sört és ettünk, amit épp választottunk. A hely teljesen kulturált, légkondis és jó a kaja is. Visszatérve a fülledt melegbe kicsit bambultunk és költöttük a pénzt a bazársoron. Itt mindent lehet kapni, de alkudni kell. Ha nem alkudsz akkor is kaphatsz kedvezményt. Volt h ránéztünk egy fa kígyóra. A bácsi 2400 rúpiát akart érte (ez kb 10ezer HuF). Mondtuk h menjek a picsába (már boccs). Sétált velünk 100m-t és magától lement 800ra. Bementünk egy nem túl szép épületbe, aminek az alsó 3 szintjén ugyanazt lehetett kapni, mint az utcán, csak 3x-os áron. De bennünket nem igazán érdekelt, csak megint légkondi alatt voltunk. Itt is eltelt vagy 2 óra és találtunk étkező asztelt 8 székkel 4,8millió rúpiáért. Állítólag tevecsontból volt. Végül még beültünk egy juice-bárba, ahol elment az áram, amikor leszakadt az ég, de ez kb senkit sem zavart. Este 9 lehetett mire a remek hotelbe visszaértünk. Én próbáltam aludni több-kevesebb sikerrel hajnal 3ig amikor is jött értünk 2 taxi, ami visszarepített a civilizációba (nekem a reptér már felüdülés volt). Még egyszer átverekedtük magunkat az összes Indiai bürokrácián, és Isztambuli átszállással visszatértünk Budapestre.