Alaszka - 8.nap

AMoosement Land - Alaszka

Nos innen kicsit nehezebb az írás, mert az utolsó 3 napról nem írtam akkor frissen, úgyhogy most elő kell kotorjam az emlékeket (a képek segítségével) és az alapján összehozni a memoárt.

Szóval ugye Valdezban vagyunk (angol / magyar). Nagyon fontos pontja Alaszkának. Az előző posztban említettem h a Richardson Highway Valdezt köti össze Fairbanks-el, szóval szárazföldön máris fontos pontnak tűnik. Aztán ugye ott a kikötő. Egész évben fagymentes. Tehát lehet hajózni éjjel nappal. És jönnek is a hajók, jó nagyok is, mert itt van a TAPS (kőolajvezeték) vége. A vezeték 1977ben készült el, és azóta állítólag minden héten 3-5 tanker jön, hogy az olajvezetéken ide szállított terméket tovább vigye. Amikor mi ott voltunk én nem láttam h lett volna benn tanker.

Valdez - kikötő

Valdez - kikötő

Reggel vagy nem indultunk túl korán vagy én nagyon időben keltem, de az biztos h még reggeli előtt én egy kis sétára indultam. A szállás szinte szomszédságában volt a kikötő, a későbbiekben meglátogatott 2 múzeum és egy kis ösvény (The Overlook Trail), ami mivel pici dombra vitt fel, jó kilátást biztosított a környékre. Én ide kapaszkodtam fel és közben elolvastam az elmaradhatatlan felhomályosítást medve ügyben (Medve-ABC). Az ABC persze angolul működik: A is for Access, azaz hozzáférés a kajához. Na nem kézből etetésre gondolnak, hanem h a természetes környezetükben megtalálják a kaját, amire szükségük van a téli pihenő előtt. B is for Best Behaviour, azaz megfelelő viselkedés. A már ismert dolgokra emlékeztet, csapjunk zajt, kerüljük el őket, zárjuk el a kaját, stb. És C is for Common sense, azaz józan paraszti ész. Örüljünk, h együtt élhetünk a mackókkal, de tartsuk meg a kellő távolságot. A dombtetőn valóban szép volt a kilátás: ha a szállásunknak nagyjából háttal álltam, akkor balra valahol nagyon messze 8 óránál lehetett a régi Valdez területe (erről később), aztán 10 óránál volt a kikötő a kis hajók számára, előttem 12 óránál az öböl, és valahol 1-2 óránál a messze túlparton voltak a hatalmas olajtartályok, mögöttem pedig a város ébredezett. A város képe nem túl izgalmas. Egyszerű házikók, kellő távolságra egymástól, mindenféle színekben, sokszor fákkal tarkítva, mögötte hegyek.

Medve-ABC

Valdez kikötő felhőkkel és balra a tartályokkal

Valdez - egyszerű kisváros

Útban lefelé, találkoztam egy fehér nyuszival. Nem lepődtem meg túlzottan, mert már előző este is láttunk nyulakat mindenfelé, szabadon mászkálni. Ezek vagy vadon élnek, vagy valami tenyésztőtől nagyon megléphettek. Mivel előző este egy közeli szálloda éttermében ettünk, utána még sétáltunk kicsit a kikötőben, de én reggel is visszatértem oda, pár fotó erejéig. Ja itt is volt egy elég nagy lakókocsi park. Ki is volt írva h ne mászkáljál be, mert a kocsikban lakók pihennek. A wiki szerint Valdezban esik a legtöbb hó Amerikában. Hát erre kérem fel is készülnek, láttam traktor hólánccal. Nem gyenge (kép lentebb). Visszatértem a szállásra reggelizni. Utána pakolás be kocsiba és indulás.

Hihetetlen, de még mindig a kikötő

Láncos hótoló

Először mint már említettem múzeumba mentünk. A Valdez Múzeum volt az első, rettenetes 3 perces sétára a szállástól. És mostmár emlékszem, h ez 9kor nyitott, ezért volt idő reggel nyugalmasan kelni, enni és nekem sétálni is. Ez egy nagyon kedves kis múzeum. Szerintem egy 3 órát itt lazán el tudtam volna tölteni. Ahogy belépünk, szinte mindjárt neki is megyünk egy a Prince William szorosban álló világítótoronyból származó lencsének. Akkora, mint én! Aztán ott van két remek, pirosban pompázó tűzoltó autó. Csodálatosan néznek ki! A múzeum mesél a város alapításáról, a földrengésről, az indiánokról, a pilótákról, akik először repültek ezen a vidéken, az aranylázról természetesen és a szomorú olajkatasztrófáról is. 

Lencse

Tűzoltó

A másik a Földrengés Múzeum. Valójában ez is a Valdez Múzeum része csak pár száz méterrel távolabb egy külön épületben. Itt a fő attrakció a régi Valdez maketten megvalósított mása. Miért régi? És miért írtam fentebb, h a régi Valdez területről? 1964-ben nagypénteken egy földrengés rázta meg Valdezt (a rengésről angolul itt bővebben). Állítólag 9.2es rengés volt és föld szabályosan hullámzott. Ez persze nem csoda, mivel a régi Valdez, ha jól rémlik, olyan területen épült fel, ahová valaha egy gleccser hordta hordalékát. Tehát nem egy kemény sziklás talajról beszélünk, hanem egy laza, fagyos alapról. A lényeg h a város alatt elcsúszott a talaj. A part menti szakasz beszakadt a vízbe. A halálesetek is itt történtek. Éppen benn állomásozott az SS Chena, egy kereskedelmi hajó, ami rendszeres vendége volt a városnak és 28 ember a mólón tartózkodott a rengés idejében. A városban senki sem halt meg, "csak" az a 28ember, mert a móló beszakadt alattuk és a múzeumban látott kisfilm alapján a Chena is rájuk dőlt. Továbbá még 4 ember a hajón. Az emberek pár évig ott maradtak, de valójában egy új város kezdett épülni, 2 mérfölddel arrébb, ahol stabilabb volt a terület. 54 házat állítólag át is szállítottak az új városba a régiből.

A régi város helye

Tábla jelöli az olajtelep helyét a régi Valdezban

Elhagytuk a várost és megálltunk a régi Valdez helyén. Sok látni való nincs. Teljesen elbontották és elhagyatottan áll a terület. Pár helyen karókon pici tábla hirdeti h a régi város melyik épülete állt ott. További pár helyen ott az épület padlója. A vízből kilátszanak a móló oszlopai. Pár perces sétát tettünk itt, majd újra előrébb mentünk pár mérföldet az autóval és ott egy hosszabb sétára indultunk. Egy kis túrára a kecske-ösvényen (Goat Trail). Az 1900as évek elején a hadsereg használta ezt az utat, itt szállítottak kb mindent Valdezba. Nem tudom pontosan milyen hosszú mert 2,5-től 5 mérföldig találtam utalásokat, de szerintem mi kb 2 mérföldet mehettünk. A lényeg h a Lófarok vízesésnél lyukadtunk ki. Az út nagyon szép helyen visz. Először kicsit kaptattunk fölfelé de aztán nagyrészt szintben visz. Csodálatos sűrű az erdő, mintha valami trópusi területen lennénk. Szokás szerint akad bőven gomba, és itt-ott szép virágok is. Néhol egészen széles az út, de akadnak helyek ahol csak libasorban lehet menni, sőt a vízeséshez közeledve, a jobb oldalunkon hatalmas mélység tátong. Természetesen itt is élnek mackók és jávorszarvasok, úgyh a figyelmeztetés ki is volt rakva, h hogyan viselkedjünk. A végén rálátunk a Menyasszonyifátyolra és csak utólag látjuk, h valahol a Lófarok felett sétáltunk el.

Szépség az erdő mélyén

Misztikus fák

Látkép a Goat-trail vége felé

Rálátás a Menyasszonyifátyolra

Lófarok vízesés

A túra után autóba vágtuk magunkat és a Highwayen és a Thompson Pass-on keresztül meg sem álltunk a Worthington gleccserig. Itt tartottuk az ebédszünetet. Én leültem egy sziklára, és előkaptam az elemózsiát. Eszegettem, lőttem pár képet. Ahogy aztán az úton továbbhaladtunk egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy jávorszarvas tehén csak pár méterre az úttesttől, kényezteti magát a vízben. Lassítás, tolatás, ajtó csendes kihúzása és vad fotózás. Nagyon nyugodt jószág volt, nem sietett sehová. Mások is megálltak és ő egész addig engedte h bambuljuk, amíg egy 6-8 fős motor társaság meg nem érkezett. Ők már túl hangosak voltak neki, akkor elillant. Ezután kicsit monoton autózás következett. Elhaladtunk a Wrangell-St Elias mellett, de mivel még több felhő volt az égen, mint előző nap, nem álltunk meg újra. Én kicsit el is bóbiskoltam és egyszer arra ébredtem, h nagyon sötét van. Hatalmas felhők jöttek és először csak azt láttuk, h messze a távolban esik, aztán kis idő múlva már mi is szakadó esőben autóztunk.

Kilátás az ebédnél - Worthington gleccser

Barátságos jávorka

Gyülekeznek a sötét felhők

Látkép útközben

Délután négy körül érkeztünk a Matanuska gleccserhez. Ez egy elég nagy képződmény. 43km hosszú és néhol 6,3km széles. Viszont ez az egyetlen gleccser, amit meglátogattunk és belépő díjat kellett fizetni. Némi tanácskozás után úgy döntöttünk, h még aznap lemegyünk. A döntést az alapján hoztuk meg h ugye aznap már esett egyszer és a következő napokra egyre több esőt mondtak. Tehát az esti látogatás viszonylag jónak tűnt, mert akkor éppen úgy tűnt h 1-2 óráig nem lesz eső. Ezzel szemben reggelre csak a jó Isten tudta volna megjósolni mi várható. A belépő 25 dollár. Elég borsos, főleg h ezért semmit nem kapunk. Úgy értem, h ez nem vezetett túra vagy hasonló, hanem ez azt jelenti h megközelíthetjük a gleccsert autóval, aztán parkolás után a saját felelősségünkre sétálhatunk rajta a kijelölt szakaszon. Amúgy vannak túrák is a Matanuskán. A legizgisebb 5-6 órás túra, és a gleccser belsejébe is bemegy. Ez azonban valahol 100 és 200 dollár között van. Én ugye szeretek túrázni, szóval akár egy ilyen kalandban is benne lettem volna, hisz ki tudja járok e még az életben hasonló nagyságú gleccsernél. Hanem ilyen jellegű megmozdulás nem volt betervezve a programba, tehát adott volt h a 25 dolláros belépőből hozzuk ki amit lehet.

Matanuska az útról

Matanuska "szemből"

Járműből való kiszállás után, megindult a séta. A bejárható területet piros bólyák jelölték. Valójában semmi sem tartott vissza attól h tovább menjünk. Egy piknik asztalra volt csupán felragasztva, h aki innen tovább megy az saját felelősségére teszi és kb úgy hal meg ahogy nem akar. Sokan tovább is mentek, talán h megérintsék a tiszta fehér gleccsert, de amúgy sok értelmét nem láttam annak h 100-200 méterrel bentebb sétáljunk, mert onnan se láthattunk többet. Miért mondom h további sétával volt elérhető a tiszta gleccser? Azért mert az eleje (ami valójában ugye a vége) csupa sár. Igazából úgy nézett ki, h a talajon kezdesz sétálni a gleccser felé, aztán egyszer csak azt veszed észre h már jégen vagy, csak éppen cement-szürke a teteje. Gondolom azért mert a boldog turista ugye ott járkál rajta, tehát ráviszi a földet. Másrészt ez a hatalmas gleccser maga alatt vájja a völgyet és ahogy mozog valamennyit felgyűr a talajból. Szóval sétálgattunk a gleccseren. Nem volt meleg. Az a hatalmas jégtömeg ugye leadja a hideget úgyhogy a pulcsit érdemes volt behúzni magunkon. Persze voltak más turisták is, néhányan teljesen idióták. Strandpapucsban sétálgattak a gleccseren. Amúgy néha elgondolkoztam mennyire biztonságos ez a séta. Időről időre hatalmas repedéseket láttunk. A lábunk alatt ki tudja milyen vastag volt a jég, és egy 2-3 cm széles repedés még nem tűnt ijesztőnek, de amikor már a lábam belefért volna, akkor azért elgondolkoztam, mi van ha ez itt törik és beesek a résbe. Ki tudja, hol az alja?! Aztán voltak olyan vertikális(jellegű) repedések is, amibe én is simán befértem.

Cement-szürke anyag = a jég teteje

Emberek, jég, bólyák

Olvadozás

Repedések

Tájkép a gleccseren

Nagyon nagy repedés

Nagyon izgalmas kis séta volt ez. Egyáltalán nem bántam (bánom) a kifizetett pénzt. Nem siettünk sehová, de egy órácska után elkezdtünk az autó felé orientálódni. Ekkorra viszont kezdett kirajzolódni egy szivárvány a Matanuska felett. Így aztán elmondhatatlanul szép képpel zártuk a gleccser túrát, és egyik legszebb élményünket gyűjtöttük be Alaszkában. Mire a kocsihoz visszaértünk, a kicsi szivárvány már pompázatos volt. Nem tudom mennyi képet lőttem, csak nyomtam a gombot.

Gleccser szivárvánnyal

A csapat (mínusz a fotós)

Ezzel a napnak még nem volt vége. Emlékezzünk, egy gleccsernél ebédeltem. Mivel a Matanuska szomszédságában szálltunk meg éjszakára, így gleccser mellett volt a vacsora is. Az étterem egy a kabinoktól különálló épületben van és az asztaltól a gleccsert nézhettem vacsi közben is. Az étteremben amúgy számtalan állat volt kitömve. Már nem tudom megmondani mit vacsiztam, de finom volt. Csak egy dolog rontotta kicsit az este hangulatát. Nem adtak sört elvitelre. Nem tudom mitől féltek, talán azt gondolták h majd szétszedjük a berendezést, pedig mi csak még egy sört szerettünk volna elszürcsölni, amíg beszélgetünk kicsit. Mivel azonban az étterem 9kor bezárt és másnap sem nyitott 9 előtt, volt 12 óránk pihenni. Nem a legjobb szállás volt. Mint említettem, kabinszerű épületekben voltunk. csak ágy, kézmosó és WC volt az alapfelszerelés. Kb minden 3. kabinban volt zuhanyzó. Plusz volt egy fürdőszoba a kabinsor végén. Nem baj, aludni tudtunk.

Alaszka - 7.nap

AMoosement land - Alaszka

Ez nem lesz túl hosszú poszt, mert ugye nagyon utazós nap volt.

Úgy indult a nap h mindenki kapott egy piros pontot, mert reggel 7kor szépen benn ültünk a kocsiban, indulásra készen. Az út első darabja ismerős volt, hiszen vissza kellett menni Anchorage-ba, pont arra amerre 2 napja jöttünk. Ez egy relatív rövid szakasz volt, ezután jött még a java. Haladtunk szépen és igazából egyetlen fontos célja volt a napnak: estére Valdezba érni.

Néhányszor megálltunk persze, átmozgatni magunkat, lőni pár fotót a tájról. Mondanom sem kell, itt is vadregényes tájakon haladtunk. Hegyek oldalában, ahol balról valahol magasan volt a hegytető, jobbról meg egy mély szakadék, esetleg egy folyó a völgyben. Vagy éppen elég sík terepen faltuk az aszfaltot és előttünk a végtelenbe érte az út. Egyik pihenőnk elég érdekes volt. Egy faház szolgált kis étteremként, ott ittunk mi kávét. Mellette hatalmas placc, ahol megállhattál autóval vagy éppen a lakókocsiddal is. Egyik része a térnek kifejezetten a lakókocsikra volt kifejlesztve. Csatlakozással vízhez, elektromossághoz, közelben faasztalok, padokkal ha éppen a szabadban terveznél enni. Alaszkában amúgy is menő lakókocsival menni. Szinte minden nagyobb megállóban van spec lakókocsis parkoló. Ha belegondolunk teljesen logikus is. Hiszen hatalmas távolságok vannak, de ha ilyen járgánnyal vágunk neki felfedezni a tájat, akkor nem kell előre tudni a teljes utat, nem kell kiszámolni h melyik nap hány km-t kell megtenni. Csak elindulsz, nézelődsz és ahol ér az este ott keresel egy ilyen parkolót és ott töltöd az éjszakát. Vagy kettőt. Aztán mehet tovább. Nem kell előre a szállásokon agyalni. Szóval talán éppen emiatt is, a fent említett pihenő másik végében volt két kis házikó. Ez egyik szimpla WC, de a másik zuhanyzó. Ott állt tárva-nyitva, nem kell pénzt bedobni, kulcsot kérni. Persze ki volt írva h a zuhanyzó csak adott feltételekkel használható (lakókocsival a vízért és áramért biztos fizetni kell a helyért), de senki nem állt ott ellenőrként, szóval ha éppen valamelyikünknek egy zuhany kellett volna, simán meg lehetett volna tenni.

Aztán egyszer csak elértük a tipikus alaszkai tájat. Mindjárt meg is álltunk fotózni. Az út mellett sík terep, rajta a szokásos apró és vékony alaszkai fenyők vagy egyéb bokrok. Aztán picit még mélyül a terep és az már teljesen sík, a bokrok és fák eltűnnek, csak a talajt borítja valami zöld, viszont szép számmal akadnak pocsolyák, kisebb tavak. A távolban kinőnek a dombok-hegyek, előtérben még olyanok, amin van növényzet, de a háttérben már csak kopár sziklák, illetve ha kellően magasak, akkor gleccserek csordogálnak róluk.

Másik fontos megállónk a Wrangell-St Elias Nemzeti Park (Angol wiki) (Magyar wiki) volt. Ez egyike lett volna a megállóknak útban Valdeztól Anchorage felé, de hogy legyen egy hosszabb pihenőnk az úton és h másnap majd kevesebb programunk legyen, úgy gondoltuk ezt a programot letudjuk aznap. Nem mellesleg a hegyek megtekintése itt erősen időjárás függő. Ha felhős, akkor a csúcsok ugye nem látszanak. Nekünk aznap elég szép időnk volt, de felhő azért akadt. Így megegyeztünk, h másnap is megállunk itt, ha jobb lesz az idő, hogy jobb fotókat készítsünk. Elárulom, nem volt tisztább az ég másnap sem. Sőt!

Nos a Wrangell-hegység felelős (részben) a belső-alaszkai hidegért. Ugyanis a Wrangell a St Elias-sal és a Chugach-al együtt blokkolja a meleg, párás levegő beáramlását a Csendes-óceán felől. Már ahogy az 1-es úton közelítettünk a park felé, látni lehetett a magas hegyeket. Ha jól rémlik a parkban azt olvastam, h a Mt Drum uralja a képet, amit az útról látunk, bár közel nem ő a legmagasabb, de ő a legközelebbi. A Nemzeti Parkban van egy kis vendégközpont és lehet nagyokat sétálni. Nagyon szép kilátás nyílik a már említett Mt Drum, Mt Sanford, Mt Wrangell és Mt Blackburn csúcsokra. Nem a Wrangell a legmagasabb. Az csak 4300 körüli. A 4m hijján 5000m-es Mt Blackburn a legmagasabb ezek közül, de a park legmagasabb csúcsa a Mt Saint Elias (5489m). Ezek a vulkáni csúcsok talán a legfontosabbak a Wrangell Nemzeti Parkban, amit 1980ban alapítottak és ami nagyobb, mint Svájc. Hosszú és nagyon hideg a tél, amit egy rövid nyár követ. Télen akár 15-20m hó is hullhat ezekben a hegyekben. Ez a hó táplálja aztán a gleccsereket. Eltöltöttünk itt egy órácskát, csodáltuk a hegyeket és élveztük a friss levegőt.

Ezt sikerült tisztán látni: Mt Zanetti

Látkép a Nemzeti Parkból: jobbra a Wrangell

Kattints a nagyért: balról jobbra: Drum, Sanford, Zanetti, Wrangell

Az 1-es út a végtelenbe

Ha valakinek kedve támad olvasgatni a fent kiemelt csúcsokról, akkor íme angol wiki link mindegyikhez:

Mt Drum

Mt St Elias

Mt Sanford

Mt Wrangell

Mt Blackburn

 

Ezután az autózást megszakítottuk még a Worthington gleccser fotózásával. Nagyon jól jött ki, mert ahogy haladtunk az úton éppen előttünk tűnt fel. Nekem kicsit vicces gleccser, mert két nagy ágban folyik le a hegyről, mintha valami nagy állat feküdne a hegyen elterpeszkedve és a lefolyó ágak a rövidke kis lábai lennének szétterpesztve. Léglegzet elállító az út innen egész Valdezig. Ez a Richardson highway része. A Richardson Valdezt köti össze Fairbanks-szel. Hogy tovább bonyolítsam valahol a Worthington gleccser után kezdődik a Thompson Pass-nak nevezett szakasza az útnak (Thompson link). Az őslakosok használták ezt az utat hosszú éveken át az 1900-as évek előtt. 1900 körül aztán jött egy katonaember, aki feljegyezte ezt az utat és onnantól kezdve használták az aranyásók és a katonaság is. Bár 1913tól már autóval is közlekednek rajta, eégszen 1950ig csak nyáron lehetett használni, mert télen ugye esett a hó, nem kevés. De 1950ben jött valaki, aki azt mondta, márpedig el lehet hányni a havat, szóval onnantól kezdve egész évben használják. 1955ben aszfaltozták le. Szóval szépséges a táj, fotóztam is, de a képek nem adják vissza az érzést, amikor ott állsz és csak nézel ki a fejedből. Utolsó adalék h a TAPS (kőolajvezeték) nagyjából párhuzamos a Richardsonnal.

Worthington gleccser

Látkép a Thompson pass-on

Utolsó érdemi megállónk a Mennyasszonyi fátyol vízesés volt. Ettől csak egy kőhajintásnyira van a Lófarok vízesés, de azt már meghagytuk másnapra. Beautóztunk Valdezba, ahol megnéztük hol van a múzeum, ahol másnap kezdünk, majd elfoglaltuk szállásunkat, a kikötőtől, kb 3 perc sétára.

Menyasszonyi fátyol vízesés

Alaszka - 6.nap

AMoosement land - Alaszka

Érződött, h tenger mellett vagyunk. A reggel hűvös volt, de tiszta égboltról mosolygott ránk a nap. Nyitásra odamentünk a Wildlife Centerhez, ami kb 4 perc séta volt a szállástól. A Taroka Inn-t én azért szerettem, mert ott volt kávéfőző és tudtunk magunknak a szokásos amcsi kávétól valamivel erősebb feketét gyártani. Ezekhez az apartmanokhoz amúgy hűtő is van, de nem a szokásos EUs méret, hanem ilyen batár nagy hűtő, amiben egy 6 fős család simán elfér. Mi nem terheltük túl, mert általában pár sört, joghurtot és üditőt hűtöttünk le éjszakánként.

Szóval az állatokhoz visszatérve: a Wildlife Center egy amolyan tengeri élővilágot bemutató mini állatkert és akvárium kombinációja. Túl sok fotót nem csináltam, mert az akváriumok fotózása nem az erősségem. Mozog a víz, mozognak az állatok benne így az eredmény általában valami elmosódott paca. Inkább körbejártam, olvasgattam a táblákra írt infókat és ez egyik részlegen tapizhattam fura tengeri lényeket. Ebben a szobában volt egy nyitott tetejű, sekély vízű akvárium, néhány tengeri élőlénnyel benne: tengeri csillag, rák, stb. A lényeg h meg lehetett érinteni őket. Ugyanitt volt egy másik tank is, amiben a planktonok életét figyelhettük meg.

Lundák bezárva

Partszakasz rögtön a kikötő után

Természetesen voltak hatalmas tankok is, amiben fókák úsztak és egy szinttel fentebb volt nekik egy napozó-szikla is. Más tankokban további nagy halak, többféle lazac, kosárlabda méretű rákok pihentek vagy éppen nagyon élénken mozgolódtak. Volt egy kis terasz, ami felett tető, és körben rajta háló volt. Itt a helyi madarak kaptak helyet, hogy közelebbről is láthassuk a sirályokat, a lundákat, kacsákat. A 1,5 óra ami rendelkezésünkre állt, elég hamar eltelt és az utolsó perceket itt is az ajándékboltban töltöttük. Roskadásig állt minden, amit csak el tudsz képzelni, csak legyen elég pénz a számládon....

10:30kor átmentünk a kikötőbe, hogy becsekkoljunk az egy órával később induló hajóra. Valójában egy katamaránon utaztunk. Mivel mindenki időben ott volt, 10 perccel a kitűzött idő előtt el is indultunk. Egy hölgy volt a kapitány és az utazás folyamán ő szolgált guide-ként is: beszélt a tengerről, az öbölről és az állatokról. Az öböl (Resurrection Bay) olyan mély/hosszú, h 30 percbe telt mire kijutottunk valamelyest nyíltabb vizekre, ahol már lehetett vadász (képletesen) az állatokra. Az öböl mindkét oldalát hegyek szegélyezik. Valamelyik szép zöld, de a távolabbi és magasabb ormok már egyértelműen kopár sziklák vagy éppen  gleccser-nyelvek tarkítják őket. Indulás után szinte azonnal felszolgálták az ebédet: csirkés wrap, az elmaradhatatlan csipsz és valami műzliszerű dolog. A szokásos 5 dodóert lehett sört és 1 dollárért kv-t kapni. Én ezekkel csak jóval később éltem, amikor már visszafelé húztunk az öbölbe.

Panoráma a hajó hátuljában, visszatekintve az öbölbe

Alakul a táj

Először madarakat láttunk, majd egy pillanatra feltűnt egy orca. Ezt szerintem senkinek sem sikerült megörökíteni, mert amilyen hirtelen felbukkant, úgy el is tűnt. Sokan észre sem vehették, mert a hajó mögött tűnt fel. Sajnos a nap folyamán többet belőlük nem láttunk. Kb ekkor kapott fülest a kapitány, h kicsivel arrébb van egy bálna, úgyhogy pár perc alatt odahajóztunk. Valóban ott volt. Sokáig és türelmesen vártunk rá, többször láttuk, ahogy szökőkútszerűen kifújja a vizet, de lefotózni nem könnyű. Először is kellően távol volt, aztán felbukkant a háta, majd szépen ívelve emelte a farkát. Ilyenkor persze mindenki a hajó megfelelő szélén vagy végében tülekedik h elkapja a pillanatot. Szerencsénk volt, mert a nap folyamán még kétszer láttunk bálnát. Az utolsó alkalom már útban vissza az öböl felé történt. De nagyon trükkösek. Látod a bálnát egy helyen, és ő utána teljesen máshol bukkan fel újra. Mire észbe kapsz, h hová is kell nézni, már jó ha arra van időd, h a géppel egy pillanatot elkapja az eseményből. Hogy melyik pillanatot, az teljesen véletlenszerű. Én többször álltam nagyjából belőve a távolságot és sorozatvetőre állítva a gépet, ugrásra készen, de persze a hajó is mozog, lehet h épp a nap is szembe sütött, szóval sok jó kép nem lett. 

Első bálnánk lélegzik

Valaki kidugta a hátát, talán a test is látszik sejtelmesen a víz alatt

Egy szép nagy farkinca

Az állatoknak megvan a bejáratott helyük, a helyi hajósok meg ismerik ezeket, így célirányosan közlekednek a kis szigetek, vízből kiemelkedő sziklák között. A hajónk kb 45km/h sebességgel haladt, bár nekem többnek tűnt. Az egyik sziklán a lundákat figyelhettük meg, ám kiderült ez csak az egyik oldal. A szikla másik oldala már a fókáké. Volt ott egy hatalmas hím, szerintem ő lehetett a főnök. Mindenesetre szép példány volt. Többen a vízben úszkáltak, hátul a szikla mélyén talán még kergetőztek is, a napos oldalon pedig ment a sütkérezés. Innen csak pár méterre volt a következő szikla, melyen rengeteg madár napozott: sirályok, lundák, kormoránok. Megnéztünk még pár ilyen sziklát, majd egy hosszabb útra indultunk a hajóval a Holgate gleccserhez. Gyönyörű és hatalmas fehér-kék jégtömeg, mely lassan ereszkedik a vízbe. Ahogy közeledsz már tudod, mert hideg szél fúj a gleccser felől, itt ráadásul a víz is tele volt jégdarabokkal. Hosszú percekig időztünk itt, többször megközelítve a gleccsert, h mindenkinek legyen elég ideje kellően sok képet készíteni. A hatalmas jégtömegen, itt-ott pici patakokban csorgott le az olvadékvíz. A teteje meg szép csipkés, mint a fűrész foga.

A főnök

Napozás 1000el

Ez egy madaras sziget, bár valszeg innen nem látszik

Lundák szabadon

Szépséges part gleccserrel

Holgate gleccser

Holgate gleccser - csipkék

Holgate gleccser kicsit közelebbről

A hajón az ellátáshoz tartozott még az alma és a csokiskeksz is. Én a több órás folyamatos sasolás után, vettem egy kávét és egy sört és a zárt fedélzeten szűrcsölgettem mindezt mintegy megérdemelt pihenésként. Ez jó terv amúgy, h akkor most leülök és iszogatok, csak éppen nem biztos h kivitelezhető. Persze kérdés neked mi a fontosabb. Én pl nem ültem 5 perce, amikor hirtelen ugrani kellett a géppel, mert a korábban említett bálnákba akadtunk. Egy párosba. Épp csak kipihentük a bálnák keltette izgalmakat és pont valami társalgásba kapcsolódtam volna bele, amikor a kapitány megint riasztott mindenkit, h megnézzük Alaszka szerintem leglazább élőlényét, a tengeri vidrát. Hanyatt feküdt a vizen, süttette a hasát, fittyet hányt arra h egy hajónyi ember fotózza és néha lökött magán egyet az egyik lábával. Zseniális.

Szép part megint

Abráziós kapu

Tengeri "laza" vidra

Kikötés után a csapat pár percet eltöltött az ajándékboltban, majd elmentünk feltankolni kajából a másnapi hosszú útra. A hajón ugyanis vezérünk, János elmondta, hogy kis gigszer csúszott a dolgokba. Következő napi programunk egy jelentős része az lett volna h komppal átkeljünk a Prince William szoroson, Whittier-ből Valdezba. Ez a komp azonban lerobbant és nem 2 perc a javítása. Az üzemeltető nagyon sajnálta, mondta visszautalja a már befizetett díjat, de menjünk amerre látunk. Ez azért volt gond számunkra, mert a kompút kb 4-5 óra Valdezig. Előtte még megnéztünk volna 1-2 dolgot és ezzel egy kényelmes nap lement volna, h útána 2 nap alatt visszaautózzunk Anchorageba. Így azonban egy nap alatt oda kellett autózni Valdezba, ami egyrészt szűk 700km kocsikázás, másrészt az első 200km ebből pont ugyanaz az út, amin 2 nappal korábban Sewardba érkeztünk. Bár kérdezősködtünk, egyszerűen nem volt más választás. Ha nincs komp, akkor kocsikázni kell. Szóval bevásároltunk és reggelre tűztük ki az indulási időt. Mivel az este még fiatal volt, elmentünk vacsizni, abba az étterembe, ahová előző este nem jutottunk be. Vacsi után még sétáltunk egyet a környéken és ekkor fedeztük fel a nem túl megszokott közlekedési táblát: Cunami menekülési útvonal. Én mondjuk nem feltétlenül értem minek ilyen tábla. Ha ott élsz, akkor szerintem kb tudod h hol a tenger és nyilván cunami-riadó esetén nem a tenger felé hanem fel a hegyre igyekszel húzódni. Ha már itt tartunk meg kell jegyeznem, h van még ott néhány tábla, amit itthon bizonyosan nem látunk. Alább a képek ezekről.

Cunami menekülési útvonal

Vigyázz, jávorszarvas keresztezheti az utad!

Vigyázz, hómobil keresztezheti az utad!

Fogadd örökbe az utat!