A medve nem játék - Kalandozások Erdélyben - 08.03. - 7.nap

Nos az utolsó nap is eljött. Péntekre 2 nagyobb program volt. Az első a Varság meglátogatása és a zsindelypattintás megtekintése volt.Székelyvarság Hargita megye legnagyobb szórványtelepülése. Ez azt jelenti, h marha nagy területen elég kevés ember él és konkrétan használhatod az "átugrom sóért a szomszédba, félóránként kavard meg a levest" kifejezést. Ami ennél is izgibb az a megközelítése. A linkelt oldalon le van írva szépen, h melyik útról hogy és merre kell menni. Én azt tudom elmondani, h megtalálni nem túl nehéz mert kb a világ legnagyobb székelykapuja áll a határon, de viszont és azután már készüljetek fel egy technikás útra és kb. legjobb ha Kamazzal mentek.

Egy darabig még egész tűrhető a nem aszfalt-út is, de aztán jön a durvulás. Le volt szépen szervezve a dolog nekünk, Gábor szalvétára le is rajzolta, h hol merre kell mennünk, illetve megjelölte azt is, h ha ezt látjátok akkor már nem jó helyen vagytok. A lényeg az volt, hogy egy pontig el kell h jussunk és onnan viszont lesz egy vezető. Hát eljutottunk mi valameddig, de ott kissé tanácstalanok lettünk, h merre is az arra. De az idő mindent megold és ki is derült h nem vagyunk rossz helyen, csak még nem vagyunk ott, ahol lenni kéne. Hamarosan már csak útkezdeményen haladtunk. Próbáltuk csodálni a tájat, de nem volt könnyű, mert marha nagy port vertünk fel. A táj amúgy hegyes (meglepő, ugye?), méghozzá az a fajta ahol látod h kő van a minimális gaz/fű/gyep alatt és ha valami 10cm-nél magasabbra nő, akkor az már valszeg megmarad és jó eséllyel fenyő lesz belőle.

1-2re odaértünk mesterünkhöz, aki a bemutatót hivatott tartani. Nem akarok hazudni, de nem emlékszem. Talán Imrének hívták. Szóval Imre bá fogadott bennünket és pár kedves mondat után beterelt bennünket a műhelybe. Pár lépcsőfok lefelé, balra el és már ott is voltunk műhelyben. Kb. 4x4-es helyiség de rengeteg cuccal tele. Mi 12-en mentünk talán, mert egy 4 fős csapat is csapódott és így éppen le tudtunk ülni. Imre mester elmondta, h néha 30-40 fős csoportnak tart bemutatót és akkor természetesen van egy kis nehezítés, mert ugye ki kell pakolnia az udvarra. Velünk jó dolga volt, mert ha valami eszébe jutott h megmutatná, akkor csak került-fordult a sufniban és már meg is volt az eszköz.

Mibe kerül ez a bemutató? 60RON a zsindelypattintás vagy 100 (ebben már vagyok biztos) ha pattintás és kis dézsa készítés is előadásra kerül. Mi a zsindellyel indultunk, de végül láthattuk a dézsát is és így az eredeti 60 helyett többet fizettünk, de már nem vagyok biztos h 100 volt-e vagy több. Viszont nem kell kérem megijedni, mert a 60 vagy éppen 100 RON az nem per koponya, hanem per csoport. Szal ha sokan vagytok, akkor szinte ingyen van, viszont ha jól sejtem, akkor vendéglátónknak ez nem rossz bevétel. Főként, h dézsát is lehet venni, de erről majd később. Szóval mi is ez a zsindely dolog? Hasított vagy fűrészelt fából készült tetőfedő anyag. Ha láttál már pala tetőt, akkor könnyű elképzelni: ez pont olyan csak zsír más. A négyszögletes pala helyett képzelj oda hosszú téglalap alakú fát, ami ráadásul még szép díszes is lehet és ezekből van a tető kialakítva. Kell is hozzá jó sok, kb. pár ezer. Nem írnám le ennél precízebben a dolgot, hanem ezen a Wiki linken el lehet olvasni. Inkább próbálom megfogalmazni, mit láttunk. Vett a mester a kezébe egy szép szál, kb. 40 cm hosszú, tömbfát, és mint amikor a tűzrevalót hasítod, ő is nekilátott. Azért zsindelypattintás ez, mert ahogy a tömbfát hasítják, azt nevezik pattintásnak. 2cm vastag lapokra hasgatta a tömböt, de én mondom azt géppel nem lehetett volna jobban kimérni, h 2 cm-es legyen és Imre bánál egyetlen mérce volt: a szeme. Amikor ezzel a pattintgatással megvolt, akkor jött még csak a java. Szépen simára kell "csiszolni" a léceket, amihez azokat egy ilyen fa-satuba fogat be. Lábbal.

Ezután nekiesett egy éles szerszámmal, aminek sejtésem sincs mi a neve, de mindkét kezével belekapaszkodott és elkezdte hántolni a fadarabot. Ahogy a hánt lejött, ott szép sima maradt a zsindely. A folyamat végén a zsindely egyik végét ívesre vágta. Nah, gondoltam ez nem egy nagy dolog, bár gondolom még ezt sem tudnám megcsinálni anélkül, h leizzadnék, de ekkor elkezdte a mesét, h a munkafolyamat másik része a fehérnépnek való. Fogott egyszerre vagy 20 ilyen félkész lécet és befogatta egy másik szerkezetbe. Tulajdonképpen annyit rak bele, h bele kell kalapálni a léceket és mire az kész, azok annyira beszorulnak, h nyugodtan lehet dolgozni velük, nem fognak kiesni. Azt még nem mondtam, h ez a zsindely egyik oldalán vastagabb, a másikon meg nyilván vékonyabb. A vastagabb oldalba ezen a második szerkezeten hornyot kell készíteni, így a zsindelyek egymásba illeszthetőek. Ez a hornyolás ahhoz képest, h fehérnépnek való munka, már kívülről sem nézett ki könnyűnek, aztán amikor meg a kezembe vettem a kész zsindelyt és megláttam milyen mély, hát elkerekedett a szemem. Imre bá ugyanis jóízűen elhúzogatta azt a marha éles fura eszközt, láttuk h a forgács mint a csiga tekeredve hullik a földre, a mester meg mesélgetett közben, de messziről nem látszott h olyan mélyre ment volna.

Közben előkerült a kedves felesége is és elég jól elugratták egymást, na meg felbukkant egy kb. 10 literes üvegecske is, benne áfonyalével (pálesz). Meg is kóstoltuk, nagyon ízlett is és külön izgalmas volt, h ott úszkáltak az áfonyák a poharunkban. Ezt elvileg úgy készítették, h adott az alkohol, meg adott a gyümölcs és ez utóbbi leöntök a szesszel aztán a dolgok összeérnek. Jó anyag. Mivel a zsindely elkészült, szóba került a kis dézsa. A mester végül is ezt is elmutogatta, amihez megint 2x át kellett rendezni a műhelyt, de a dézsakészítést már nem írnám le, mert nem emlékszem ilyen részletességgel, de az is nagyon érdekes volt. A dézsa ára egyébként 50RON.

Miután mindenki kapott egy a mester által aláírt zsindelyt és szépen elbúcsúzkodtunk, elindultunk vissza a civilizáció felé. Fél úton azonban elkanyarodtunk és megnéztük a Csorgókő-vízesést. Nagyon megkapó, és fel is lehet mászni a tetejére. Mi itt meg is ebédeltünk, mert néhány pad erre kiváló lehetőséget adott az erdő közepén.

Innen délután 1re kellett megjelenni a másik találkozó helyen Ivóban. Délutáni program a Madarasi Hargita bevétele volt. A Madarasi Hargita Székelyföld legmagasabb csúcs a maga 1801 méterével. A leglátogatottabb hegycsúcs a Hargitában. Ha a Varságra azt mondtam, Kamaz kell hozzá, akkor ide egyenesen helikoptert javaslok. Van út, de nem halandó járműnek való. Ivóból traktorral és terepjárókkal viszik fel a turistákat. Mi egy terepjáróval mentünk. Sofőrünk, egy hölgy elmondta, h aznap hajnal 4kor kezdett, mert valaki a tetőn akart lenni napkeltét fényképezni. Ő felviszi az embereket, ott hagyja őket 2 órára és közben lemegy egy másik fuvarért. Nyilván ha már egy csoport végzett, akkor lefelé sem üresen megy. Na, ha megszakadok akkor sem jut eszembe, h ez mibe került, de asszem itt HUF-al fizettünk (talán 15ezer volt a csoportnak???). Elvileg Hargitafürdő felől jobb az út és onnan mi is felmehettünk volna saját kocsival, de amíg egyszer ki nem próbáljuk, addig nem tudhatjuk biztosan. Ezen az útvonalon elég kemény a menet. Leginkább úgy lehet elképzelni, h le van öntve a kő és ahogy sikerül úgy mész rajta. Nem zúzott kő hanem olyan szép formás, kilós, pár-kilós darabok. 1650 méteren van a menedékház, meg még pár panzió és egy szálloda is. Utóbbi elég puccos és gyaníthatóan inkább télen jobban kihasznált, mert most csak lézengtek ott az emberek. Szóval a menedékházig visz az autó, onnan meg gyalog lehet csúcsot támadni. A 2 óra, amit kaptunk elég karcsúnak tűnt, bár a sofőr állította, h 30 perc alatt kényelmesen fel lehet sétálni. Hát nekünk egy elég erőltetett menettel volt 45 perc. Szal.... Nagyon szép a kilátás már menet közben is, a csúcson meg aztán pláne. A csúcs egyébként tele van oszlopokkal, keresztekkel, mert mindenki aki ott jár igyekszik nyomot hagyni maga után. Ennél nagyon többet nem mondanék. A linken lehet tájékozódni, és leginkább javaslom a személyes látogatást, mert úgy lehet igazán élvezni a látványt.

A medve nem játék - Kalandozások Erdélyben - 08.02. - 6. nap

Csütörtökön mindenki arra ment, amerre akart. Szóval nem volt közös program. Úgy döntöttünk nem megyünk el a Medve-tóhoz. Az Szovátánál van, ami 50-60km, szal alsó hangon egy óra kocsival. Ehelyett inkább a gáthoz mentünk fürödni, de csak délután. A sok-sok lehetőség közül végül is úgy döntöttünk, h Énlakát nézzük meg, ami relatív közel van, de kétséges volt milyen úton jutunk oda. 2 éve, amikor Erdélyben árvíz volt, az egyik odavezető úton egy hidat is elmosott a víz. Attischék ezért nem tudták akkor megnézni. A nap további részére Kauflandos vásárlást, székelykapu fényképezést és ugye fürdést terveztünk.

Elindultunk hát Énlakára. A külvilágtól szinte teljes elszigeteltségben élő Énlaka talán az egyetlen ma is egységes és hagyományos faluképpel rendelkező Székely település. A 15. században épült unitárius templom mennyezetén egy fakazettán 1668-ból származó rovásírásos szöveg olvasható, amely az unitárius jelmondatot (Egy az Isten) és a festő nevét jelenti. A falut mostanában kezdik felfedezni a turisták.

Naja, hiszen elég egyáltalán oda eljutni. Aszfaltot felejtsd el. Először persze még volt aszfalt, hiszen már ismert úton indultunk, Korond felé. Aztán le kell térni a főútról. Még van aszfalt, de nem sokáig. Talán 10km állt előttünk és két másik falucskán kellett átmenni, mielőtt elértük célunkat. Az aszfalt megszűnése után egyből az autót kezdtük sajnálni. Kb 10el mentünk, mégis rázott, porzott és kövek csapódtak az alvázhoz.

Az utat kertek, szántók szegélyezték, majd szokásos domboldal és szokásos lejtő. Ennek az útszakasznak is vannak részei, ahonnan remek a kilátás. Természetesen megálltunk fényképezni, bár lehúzódni nem volt hová. Ez azért érdekes, mert ezen az úton közlekednek a helyiek. Autóval, traktorral, akármivel. A két települést, amin áthaladtunk még falunak is merész nevezni. 1-2 ház itt, 1-2 ház ott. Nekem konkrétan az volt az érzésem, h lementünk a térképről, mert a második falucska után sokáig semmi sem volt és a világ végén járunk hangulatunk támadt.

Egyszer csak megpillantottunk egy völgyet és abban a fák közül kikandikáló háztetőket. Ez Énlaka. Még néhány kanyar és pár méter lejtő után megérkeztünk. Legalább is elértük a település nevét jelző táblát. Mentünk, mentünk és hamarosan ki is értünk a faluból. Illetve nagyon nem tűnt településnek a táj.

Visszafordultunk és az egyik kis utcán befordultunk. Pici tábla hirdette: a templom felé. Na ez jó, akkor már jó irányban vagyunk, elvégre a templom a "központban" lesz. Régi tornácos ház kékben, zöldben, lilában, fehérben. Újabb típusú ház, méhkaptár lerakat (a falu közepén!), 23. elágazás, kocsma, előtte emberek, még 2 kanyar balra és máris a templomnál voltunk.

Látszólag lakottnak tűnt Énlaka, de halandó embert szinte csak a kocsmánál láttunk. A templomnál szembe jött 4-5 ember. Hátizsák, fényképező, tehát turisták ők is. Miután Veráék is odakanyarodtak a másik autóval, gondoltuk sétálunk egyet és így fedezzük fel ezt a kis eldugott települést. Kezdtük a templomnál. Nem számítottam rá, h ott bárkit is találunk, erre fel, még be sem engedtek. Idős úr állt az ajtóban és figyelte ahogy közeledtünk. Mi ugye megálltunk, és lefotóztunk minden fát, mint a jó japán turisták, ezért lassan közeledtünk hozzá. Azt mondta, van benn egy csoport, várjuk meg amíg kijönnek. Amennyire beláttam, meg tudtam állapítani h nincs tele az épület. Akkor vajon mire kell várni?! Emberünk javasolta, h addig sétáljunk hátra a kertbe és tekintsük meg a 450 éves fát.

Megfogadtuk a tanácsát. A templomkert egyben sírkert is. Elég családias lehet a település, mert egymás mellett volt kb 6-8 azonos nevű ember (mármint a sírjuk), majd újabb név újabb 6-8 sírral és ezekből sem volt túl sok. Találtunk egy nagy fát. A legnagyobbat a kertben. Tábla nem volt ugyan mellette, de mivel ez volt a legnagyobb, úgy gondoltuk lehet akár 450 éves is.

Mire visszaértünk a templom bejáratához, még mindig nem volt kinn mindenki. A bácsika továbbra is türelmesen nézett. Aztán egyszer csak bemehettünk. Addigra már talán 10-en is voltunk, mert páran még érkeztek. Benn a bácsika idegenvezetést tartott. Kérte ülünk le, ő elmondja amit gondol, utána lehet kérdezni és fotózni. Eddigre már éreztem, h ő itt a főnök, az van amit mond és kész. Nem volt amúgy bántó, nagyon kedvesen és finoman adta a turisták tudtára, h itt rend és fegyelem van.

Egy erősen megkopott táblán áll a templom rövid története: A templom helyén valaha római kori Jupiter szentély állott. Az 1331-es pápai tizedjegyzékben említést tesznek a boltíves mennyezettel, kőkeretes ablakokkal és freskókkal díszített templomról. Az 1661-es tatárjáráskor a freskók megsemmisültek és a mennyezet beomlott. 1661 és 1668 között Muzsnai György készítette el a ma is látható kazettás mennyezetet, melynek legérdekesebb része a hun-szkíta írásmodorban felvésett "Egy az Isten" jelmondat. A templom mögött a temetőkertben áll a fél évezrednél idősebb hársfa.

Összességében nagyon tetszett. Az öreg érdekesen beszélt, érdekes volt a templom története, amit ő a fenti írásnál részletesebben adott elő. Nem erre számítottam, amikor kiszálltunk a kocsiból. Gondoltam megnézünk egy templomot, amiben kattintok kettőt és kész, része lesz a több tucat templomnak, amelyeket eddig láttam. De nem. Ez egy kedves és emlékezetes kis templom marad. Mivel számunkra logika nem volt az utcák elrendezésében, találomra balra indultunk és végig balra tartottunk, h kb egy kört lesétálva érjünk majd vissza az autókhoz. Elég jól elvoltunk, de sok embert továbbra sem láttunk. Viszont bárkivel is találkoztunk az kb előre köszönt nekünk. Egy ponton a séta során kiértünk az útra, ahol a faluba érkeztünk. Ez kb a falu mellett mehet el. Innen már ismert úton mentünk vissza az autókhoz. Veráéktól itt kicsit elváltunk, mert ők még beugrottak Korondra, és megegyeztünk h a szálláson találkozunk.

Úgy elszaladt az idő, h Máréfalvát már nem ejtettük útba, pedig ott akartam Székelykapukat fotózni. De nem volt gond, mert hazafelé átmentünk Fenyéden és ott is akadt pár kapu. Ja ezek nem olyanok, mint amit előzőleg megnéztünk Szejkefürdőn. Ezek a kapuk, ma is használatban vannak, ott állnak az egyes lakóházak előtt és szépek, színesen díszítettek.

Majdnem du 4 óra volt, mire a szállásra értünk. Gyorsan bekaptunk valamit és 5-re már a vízparton voltunk. Elég meleg volt aznap (is), nem jelentett problémát a késői lubickolás. A felduzzasztott víz szépen, lassan mélyült. Amúgy iszapos volt az alja, amit én jobban kedvelek mint a kövest, de persze kicsit lehet izgulni h vajon mi rejtőzik az iszapban. A víz elsőre hidegnek tűnt, de aztán egész kellemesnek éreztem. Pár perc ázás után a partra mentem, h Veráék is be tudjanak menni és én őriztem a cuccukat. Kerestem egy viszonylag vízszintes helyet és elfeküdtem. Azért kellett keresni a sima helyet, mert elég hepe-hupás volt a felszín. Csapadékban bővebb időkben, ott még víz áll, ahol mi most letelepedtünk. Nem egy álompart ez, de pont megteszi. Víz ugye van, hely is van mert nincsenek ott ezren, van ott egy kis szállodaféle de közelebbről nem néztem meg, és van egy kis büfé is. Szóval ha nem aquaparkot keresel, akkor megteszi. Fél hétkor összeszedelőzködtünk, h a 7 órai vacsira pontosan hazaérjünk.

A medve nem játék - Kalandozások Erdélyben - 08.01. - 5. nap

Mivel előző este kifaggattuk, így szerdán a Gyimesek meglátogatása mellett döntöttünk. A reggelire kapott felvágott tálat mindenki kiegészítette valamivel. Kedd útközben megálltunk a Gordon tejipari vállalat bemutató boltjánál és vettünk finom joghurtot meg sajtokat. A joghurt olyan állagú mint a kefir és nagyon finom. Sajtból sokféle volt, de sajnos sejtésem sincs a nevükről. Hárman háromfélét vettünk h tudjunk kóstolgatni. Nekem az Attisch által választott parenyicára hajazó és fonott kalács alakú jött be a legjobban, de az általam választott enyhén füstölt termék sem volt rossz választás.

Először is Csíkszeredán keresztül Csíksomlyóra utaztunk. Csíksomlyó Erdély leghíresebb búcsújáróhelye, a római katolikus székelyek és csángók vallási központja és az erélyi ferencesek székhelye. A ma látható ferences kegytemplom az 1800as években épült, neobarokk stílusban. A főoltáron lévő, fából készült Mária-szobor egy 16. században faragott reneszánsz remekmű, feltehetően a legnagyobb kegyszobor a világon. A szoborhoz számos csoda fűződik. Feltehetően egy ferences szerzetes faragta egyébként. Nézzük a csodákat. Amikor az Erdélyi Fejedelemséget a történelem során veszély fenyegette, Mária arcán a hívek többször észleltek szomorúságot. 1661-ben a törökök a szobrot is magukkal akarták vinni, de a szobrot szállító szekeret állítólag 8 ökör sem bírta megmozdítani. Az egyik török erre úgy feldühödött, h kardjával ráütött a Mária-szoborra és azonnal lebénult a keze. A szobor csodatevő ereje az elébe járuló betegek csodaszerű gyógyulásában is megmutatkozott.

Mi a kegytemplomnál parkoltunk és megtekintettük az kívülről-belülről. Nem a legnagyobb templom a világon, de nagyon szép. Sajna fantasztikus képeket nem tudtam készíteni, mert templomban nem könnyű fotózni és ráadásul én kölcsöngépet használtam, de azért valamit mégis csak lőttem. A templom után egy sétára vállalkoztunk. A templom mellett indulva, a következő kis utcán jobbra térve, már látszik a búcsújáróhely első része. Van itt hold és napóra, illetve lábmosó hely is. Utóbbiból kettő is. Az egyik pároknak, házasoknak, h egymás lábának megmosásával fejezzék ki tiszteletüket és szeretetüket egymás iránt. A másik bárkinek, h lábát megáztatva a gyógyulásban reménykedhessen.

Az út mentén van egy vízvételi hely is. Valszeg ez lehet a borvízforrás. Forrásvíz zubog ki a földből és mindenki ide jár vizet vételezni. Folyton tömeg volt a víz körül. A helyiek azért jöttek, mert helyiek, a turisták meg azért mert turisták, de mindenki 2 literes flakonokkal vitte a vizet. De nem egy flakonnal ám! Rekesz-számra! Mi is csak megkóstoltuk végül. Kellemes, hűs víz, de kicsit fura ízű, feltehetően a magas vastartalom miatt. A helyiek által hozott üvegek mindegyikének rozsdavörös volt az alja, márpedig ez egy jel.

Egy erős kaptatón felmásztunk még a Szent Antal-kápolnához, majd tovább a Salvator-káplonához. Innen tovább már csak én mentem Ádámmal a Szenvedő Jézus-kápolnához. Ezután lesétáltunk a Hármashalom-oltárhoz, ahonnan a pünkösdi búcsút szokták közvetíteni. Mire visszaértünk a kocsihoz, kellemesen elfáradtunk a túrában és jól esett valami kaját magunkhoz venni.

Következő célpont az ezeréves határ és Rákóczi várának maradványai Gyimesbükknél. Ide a Gyimesi-szoroson, Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon keresztül vezetett utunk. Ez a 25-30 km-es útszakasz megint csak festői látványt nyújtott. Nem győztünk csodálkozni. Meredek hegyoldalon húzódott sok-sok kerítés (vajon az minek oda??) vagy éppen tehenek legelésztek a magasban, gyönyörű kilátás. Nem nagyon tudom ezt leírni. Látni kell! Természetesen sokszor megálltunk fotózni, de én az autó ablakából is kattintgattam, mint a jófajta ázsiai turisták. Jó pár emelkedő és lejtő után átmentünk a vasúti felüljáró alatt - amit az útikönyv javasolt, mint támpont az ezeréves határhoz - és megpillantottuk jobbra a hidat, amin átkelve máris a régi vámháznál és határkőnél találhatjuk magunkat. Nos mi először leparkoltunk az út túloldalán a parkolóban és betoltunk egy kis kaját. Ezúttal mindenki lángost választott. A lángos azonban kicsit érdekes volt, mert valszeg kürtőskalács-tésztából készült és így a kelleténél kicsit édesebb volt. Nem baj, megettük, mert az éhség nagy úr.

Bár az út nagyon szép volt, de azért ott a helyszínen sok mindent már nem láttunk. A vámház nem igazán romos, mert felújították és kicsit bakterház feelingje van (elvégre ott jár el a vonat mellette). Az épület mellett van egy félgömb alakú betontömb. Az lenne a hátárkő. Mondjuk nem tudom azt ki készítette, de hogy nem ezer éves az tuti. A kőtől és a háztól jobbra, 70-80 lépcsőn át lehet feljutni a Rákóczi-várhoz. Nem tudom pontosan meddig nevezzük az egymásra pakolt köveket várnak, de ez az itteni már leginkább csak pár kődarab egymáson. Elkopott? Elhordták? Lerombolták? Nem tudom, de nem egy nagy dolog. Egyetlen nagyon szép dolog van itt azért: a vár romból a kilátás (értsd: ha felmászol a lépcsőkön). Valaki ott a tetőn azt találta mondani, h a határkövekhez még sétálni kell 1,5-2 km-t egy ilyen túra-ösvényen. Páran nekivágtunk. Ez tényleg egy ösvény. Egyetlen embernyi széles, lejtők és emelkedők váltják egymást, de az elején még pár kidőlt fán is át kell mászni. 1,5km (25 perc) elteltével egy másik félgömböt találtunk. Egy 4 fős csoport fényképezkedett ott, és kérték én is álljak oda, h többen legyünk. Majd én lefotóztam őket, illetve ők is bennünket. Elvileg ez az ösvény még hosszú km-eken keresztül folytatódik időről-időre a határkövekkel megjelölve. De milyen határt is jeleznek itt? Hát a régi Magyarország és Románi határát.

Az egyórás túra végén megint csak kellemes fáradtsággal értünk vissza az autóhoz. Már csak haza kellett menni (2 óra autóval). Közben megálltunk párszor fotózni. Megmondom őszintén, ezen az úton már nagyon vártam, h visszaérjünk a szállásra. Főleg az utsó 10 km volt kínszenvedés. Nagyon nem volt jó már a kocsiban ülni. Már sejtésem sincs milyen levest kaptunk vacsira, de bécsi szelet volt a főétel, finom káposztasalátával és rizzsel.