Momiji #2 - Japán körút

Ez az út már több, mint egy éve történt, szóval nehézkes mindenre emlékezni. Első igazi napunk viszont tuti, hogy 9-kor indult, szóval volt idő pihenni és nyugodtan megreggelizni. A szállodától egyébként bejelentkezéskor kaptunk egy borítékot. Ebben volt egy névjegykártya, ami nagyon praktikus lehet akkor is, ha nem érted mi van ráírva. Ha elmész este valahová a városban és esetleg eltévednél, fogj egy taxit, add oda a kártyát és a sofőr érteni fogja, hogy a szállodádba akarsz visszajutni, akkor is ha verbális kommunikációra nincs lehetőség. És miért ne lenne lehetőség beszélgetni? Például, mert te nem tudsz japánul, a taxis meg nem tud angolul (már ha éppen te tudsz). Aztán volt még a borítékban két bón a reggelihez, meg két mágneskártya az ajtó nyitásához. A borítékon ott volt a neved is, szóval itt is minden elő volt készítve. A reggelinél az étteremben szépen elvették a bónt és máris válogathattunk a büfé kínálatából. Na itt van az, hogy biztosan nem fogom tudni felidézni, mik voltak a terítéken. Az egyébként biztos, hogy a választék egy része egyértelműen a turistáknak szólt (egyszerű péksütik, főtt tojás, rántotta vagy éppen omlett, talán felvágott is volt, sült virsli és bacon, zabpehely, gyümilé, tea, kávé), a másik fele meg inkább a helyieknek - természetesen bármiből ehetett bárki - hínárral, csírákkal, szójababbal, natúr rizzsel, főtt tojás, talán valami hallal és valószínű számos egyéb, amit én tudatlan kiránduló fel se ismertem. Arra emlékszem még, hogy kb minden szállodában hasonló volt a kínálat szóval kicsit monotonnak éreztük a reggeliket, de éhen azért nem maradtunk.

A Tiszta Víz templománál kezdtünk, ami világörökségi helyszín. Sajnos évek óta körbe van állványozva és be van valami ponyvával tekerve, mert felújítják (most olvasom, hogy 2020 márciusában bontották el az állványt). A lényeg, hogy értelmes fotó nem is készült róla (de valami netes képet kerestem azért).

Kyomizudera tavasszal - Forrás: Plingthinks.com

Kyomizudera ősszel - Forrás: Plingthinks.com

Bent meg végképp tilos a fotózás, úgyhogy jól átvertem mindenkit aznap a facebookra töltött képpel, mert nem a templom volt rajta, hanem az előtte lévő pagoda.

Pagoda a Tiszta víz temploma előtt

A pagoda részletei kicsit közelebbről

Egyébként sem egyetlen templomról van szó, az elnevezés egy 16 szentélyből álló komplexumot takar bár a legtöbben az Otowasan templommal azonosítják. A "Tiszta víz temploma" név a templomegyüttes területén található három forrásra utal. A helybéliek hite szerint aki iszik a kis vízesések vizéből, az részesül a templom istenségének áldásaiból - többek között egészséget és hosszú életet remélnek az ide elzarándokolók. A Kiyomizudera eredetileg egy buddhista szekta temploma, de 1965-ben függetlenítette magát a szektától. 1200 éve épült az eredeti templom, de többször újraépítették. Mostani formájában, Kyoto egyik leglátogatottabb látványossága, több mint 470 éve magasodik a város felé.

Díszes, lépcsős kapu a templomhoz

Szép a kilátás is a templomtól Kiotóra illetve a környékbeli dombokra. A templom érdekessége a 139 szegmentes fa pilléren nyugvó, 13 méteres mélység felé nyúló terasz. Ezzel kapcsolatos régi hiedelem, hogy aki innen leugrik és túléli, annak teljesül a legvágyottabb kívánsága. Ez a babona az Edó korszakból származik, amikor is több mint 200 ugrást jegyeztek fel és ezek cirka 80 százaléka sikeres volt (túlélték). Ma már nem lehet ugrálni. Helyette egy másik babona éli virágkorát. Ottjártunkkor is tinédzserek próbáltak csukott szemmel eljutni egyik kőoszloptól a másikig a szerelem istennőjének, Jishunak temploma előtt, annak reményében, hogy a sikeres séta esetén rájuk talál az igaz szerelem.

Rálátás Kyotora

A távoli dombokon is akadt pagoda

Sokféle szentély van, sokféle céllal

A három forrás

István merít az egyikből...

...és meg is issza

Mini-pagoda és idilli környezet

Buszunk egy nagyobb parkolóban állt meg, ahonnan kb 10 perc séta a templom. Vagy éppen jóval több, mert az út (Kiyomizu-michi) egy bazársoron visz keresztül, így akár órákat is eltölthetsz, mielőtt a lényegi látnivalóhoz érkezel. A bazárban van még ördög lába is, csak vedd meg. Jegyzeteimben azt írtam, hogy "indokolatlan" portékákat is láttam. Bevallom, nem tudom mik voltak ezek, de egy ilyen giccsparádét képzeljetek, illetve zöld mindent, mert a helyi zöld teát (matcha) minden ételbe bele tudják csempészni (matchás keksz, matchás ital, matchás fagyi, matchás rágó, matchás csoki, stb.). 

Utcakép #1

Utcakép #2

Bazársor

Mindent is lehet venni

és minden is Matchas

A templomtól a Nijo Kastélyhoz buszoztunk, ami a sógunátus talán legszebben megmaradt építménye. A Nijō-jō 3 részre tagolható. A Honmaru, a Ninomaru és a kertek. A Ninomaru a külső rész, a Honmaru pedig a belső. Ezek egymás ágyazódnak és mindkettőt várárok és várfal veszi körül. Mi a Ninomaruig mehettünk, ami a sógun szállása és hivatalként szolgált, amikor éppen Kyotoban járt. A sógun a legbelsőbb termekben élt és fogadta látogatóit. Az épületnek ennek megfelelően számos része van és ezekbe a társadalmi státusztól vagy sógunhoz fűződő viszonytól függően léphetett be vagy sem valaki. A sógunszállás egyszerűsége szöges ellentétben áll a cirádás főkapuval.

Karamon kapu

Karamon kapu közelebbről...

... és a kapu díszítésének egy része

A palotában a padlózat speciális ékeken lett elhelyezve. Emiatt folyton nyikorogva, recsegve, ropogva zenél és így aztán fülemüle-padlónak nevezik. Természetesen benn nem lehet fotózni. Hiába, a japánok igyekeznek megvédeni kulturális örökségüket. Menj el, nézd meg és emlékezz, ne akard telerakni a facsét vagy az instát a náluk készült képekkel, mert akkor ugye mások a kényelmes európai foteljükből is meg tudják nézni. A palotai termei (nem merném mindegyiket szobának nevezni, hiszen sokban hadvezéreket vagy éppen alattvalókat fogadtak) teljesen üresek, a szekrények rejtve vannak, a falakon festmények. Sok festmény ábrázol tigrist vagy oroszlánt. Ezek a kínai befolyás eredményei.

Ez itt a kert

Kert tóval

Ugyanaz a kert és ugyanaz a tó, de más szög

A palota mögött japán precizitással rendezett kertek, ahol mi nem nézhettünk szét idő hiányában, és mert ígértek nekünk pár nap múlva igazi japánkertet (az azonban nekem csalódás volt). A leírások szerint rengeteg fa van itt, köztük 400 cseresznyefa, melyek nem egyszerre virágoznak, így március végétől egészen április végéig láthat cseresznyevirágzást az idelátogató. A kastélyt 1603-ban építtette Tokugawa Ieyasu (az első Tokugawa sógun). Az épület hivalkodó stílusa nemcsak a sógun tekintélyét volt hivatott bizonyítani, hanem a császár hanyatló erejét is.

Az Aranytemplom volt a következő állomásunk. Kinkaku-ji vagy Golden Pavilion ahogy még emlegetik. Azért ez a neve, mert nagy része arannyal van borítva. Egy tó partján áll és így szépen tükröződik a vízben. Igen megkapó látvány. Eredetileg Ashikaga Yoshimitsu (sógun) nyugdíjas szállásának épült 1397-ben. Ashikaga végakarata szerint, halála után buddhista templommá avatták (1408). Az épület számos alkalommal elpusztult, legutóbb 1950-ben, amikor egy őrült szerzetes porig égette. Mostani formájában 1955 óta létezik. Három szintje, három különbözős stílusban épült. Az alsó szint Shinden dizájn, amit paloták építésére alkalmaztak. A nagyon puritán stílus erős kontraszt a felsőbb szintek aranyozásával szemben. A következő szint a szamurájok Bukke stílusát tükrözi, míg a legfelső kínai Zen arculatra hajaz. A tetején pedig egy arany főnix csücsül. 

Aranytemplom

Kinkaku-ji és környezete

Tükröződés

A nap zárásaként egy bambuszerdőt céloztunk meg. Nem volt nagy durranás. Az alapötlet jó lenne, de valójában egy rövid szakasz járható be és a neten látható képek erősen megcsinált és nagyon jól beállított, idillikus állapotot tükröznek. Valójában egy liget, nem erdő, ami Kyoto egy külvárosában, Arashiyamaban található. Egy sor bazár és étterem várja a turistákat a parkolótól a bambuszligetig vezető úton. 

Valami részlet az bambuszerdőből

A matchás cuccokon kívül édesburgonyából szeretnek még mindenféle ételt készíteni, például streetfood-jelleggel is. 

Este a Kushikura étterembe mentünk Istvánnal. Választani kellett egy teljes szett ételt fix összegért, és ha az nem elég akkor lehet hozzá további olcsóbb porciókat kérni. Rögtön a bejáratnál cipőt levesszük, kis terembe kísérnek bennünket, ahol le lehet telepedni a földre egy kétszemélyes asztalkához.

Itt ettünk, ennél az asztalnál

Igazi japán étterem. Teljesen nem illetünk mi oda, és nem is tudtuk mit, hogyan kell enni, de elrágcsáltunk mindent. Valami pici húsos előétel után zöldségtálat kaptunk és utána érkezett több nyárson a (feltételezhető) főétel. Egyébként belépésnél megkérdezték, hogy van e problémánk, ha csirkemájat kell enni. Csirkés dolgok voltak a pici nyársakon (mint a hurkapálca): nyak, máj, mell és már nem is tudom mi. Szépen egymás után hozták ezeket és mivel nem mindent toltunk az arcunkba egyszerre, a mértékletesség meghozta eredményét, nem is rendeltünk mást az alapmenühöz. Rendeltünk az egész mellé egy sört. Az adagokat szerintem kicsinek mondaná az európai szem, de minőségi ételt kaptunk. és ugye ne felejtsük az élményfaktort ezen a különleges helyen.

Pár utcakép még a végére.

Utcakép #3

Utcakép #4

Utcakép #5

The end...

Momiji #1 - Japán körút

Amikor a 2019es őszi terveket szövögettem elég gyorsan kialakult, hogy Ázsiában Nepál után Japánba fogok menni.

Japán főszigetek

Logikusnak tűnt, hogy haza sem kéne jönni, hanem Nepálból rögtön Japánba kellene utazni. Ennek előnye, hogy csökkentem az utazással töltött időt és feltehetőleg az arra költött pénzt is. Persze akadtak egyéb aspektusok, amelyek ha nem is hátrányok, de megoldandó feladatok lettek. Ilyen volt például, hogy a nepáli túra teljesen más ruhatárat kíván, mint a Japán városlátogatás. Szerencsére Japánban útitársam is akadt és mivel a csoport Emirates-szel utazott, gyorsan kiderítettem, hogy a légitársaságnál elég kedvező poggyászfeltételek vannak. Kitaláltam, hogy a havert kérem meg, hozza ki a ruháimat második bőröndként. A következő feladat az volt, hogy a Nepálban használt felszerelés sorsáról döntsek. Felmerült, hogy postán hazaküldöm, de ennek költsége tetemesnek ígérkezett. Arra gondoltam, hogy eldobhatok mindent a túrák végén és akkor nincs postaköltség és nem is kell magammal cipelni azokat is Japánba. Számításaim szerint a postaköltség, közel annyi, amiből vehetek pár új garnitúra túracuccot. Én azonban szeretem a meglévő felszerelést és az új nem feltétlenül lesz jobb. Szóval ezen lamentáltam egy sort. A repülőjegyből meg sikerült egy multi-city típust összehozni, elfogadható árban. Éppen az Emirates-nél. 

Piros: út Kathmanduba, Kék: Kathmandu - Oszaka, Zöld: Tokyo - Budapest

November 3-án tehát Katmanduból indultam vissza Dubaiba a késő délutáni órákban. Dubaiban csatlakoztam a Japánba tartó csoporthoz és együtt vártuk a hajnal 3 körüli indulást Oszaka felé. 9 órás repülés után helyi idő szerint délután 5kor érkeztünk a felkelő nap országába. Innen további bő órányi buszozás várt ránk Kyotóba, ahol nagyon remek szállodában pihenhettünk meg, mielőtt másnap kezdetét vette az ismerkedés ezzel a számunkra távoli és izgalmas kultúrával.

Japánra a legtöbben tavaszi programként gondolnak, hiszen akkor van a cseresznyevirágzás. Bevallom, én is szívesen megnézném az országot rózsaszínben, de nem ez volt az elsődleges szempont. Kicsit utánaolvasva, az ősz hasonlóan izgalmasnak és élvezhetőnek ígérkezett. A hosszú szabadságba ráadásul beleférni látszott még egy ország és oda, az indulás időpontja tökéletesen beilleszthető volt a két hetes Japán program után. A terv tehát összeállt. Hat hétnyi nepáli vendégeskedés után, irány Japán, onnan haza pár napra és aztán... (ezt majd talán később).

A japanspecialista-val (japanspecialista.hu) utaztam Japánba, a Momiji fantázianevű őszi nagykörútra. A momiji a japán juharfa, az ősz egyik szimbóluma. Ahogy tavasszal rózsaszín lesz minden a cseresznyevirágzás miatt, úgy ősszel vörösbe borulnak az erdők (különösképpen a juharfák). A momiji megjelenik a lakberendezésben, a divatban és a gasztronómiában is.

Minden nagyon profin volt megszervezve. Utazás előtt volt személyes utastájékoztatás is, de én azon ugye nem tudtam részt venni. Viszont emailben is megkaptuk a tudnivalókat. Például, hogy az őszi időjárás kellemes 20-25 fokot takar és némi esőre is számíthatunk. Tudjuk e majd használni a telefonjainkat, hogyan lehet olcsóbban megoldani a kommunikációt, ha mindenképpen telefonálni akarunk, lesz e WiFi a szállodákban, milyen konnektorok lesznek, lehet e kártyával fizetni... Szóval csupa, csupa praktikus tanács, ami segít, hogy felkészülten érkezzünk és ne helyben lepődjünk majd meg. De a helyi etikettből is kaptunk ízelítőt. Például dohányozni az utcán tilos. Borravalót nem nagyon szokás adni, ellenben illik hallhatóan megköszönni, ha elégedettek vagyunk, örülni fognak neki. A templomok és szentélyek környéken szenteljünk kellő figyelmet a feliratoknak. Mindig kiírják, ha nem szabad fotózni egy adott helyen és ennek betartására is ügyelnek. Ne haragítsuk magunkra vendéglátóinkat azzal, hogy a figyelmeztetés ellenére is fotózni próbálunk.

Az ószakainak mondott reptér a Kanszai Nemzetközi Repülőtér. Valójában egy mesterséges szigeten terül el az Ószakai-öbölben és egy 3km-es híd köti össze a szárazfölddel. Amikor építették, világos volt, hogy süllyedni fog a sziget, csak éppen a süllyedés mértéke volt bizonytalan. Az iszap a tengerfenéken az optimista várakozásoknál jobban összetömörült így több mint 8m-t süllyedt. Ez persze jelentősen megemelte az építkezés költségeit is. Minden nehézség ellenére a reptér 1994-ben megnyitott.

Ide érkeztünk tehát és a landolásnál kissé ijesztő látványt nyújtott a tenger folyamatos közeledése, miközben mi, utasok csak reméltük, hogy végül szilárd talajra huppanunk majd le. A már említett buszozás nem volt túl izgalmas, főként hogy már sötétben utaztunk (éppen landoláskor ment le a nap) és mindenki csak azt várta, hogy ágyban alhasson. Szállásunk elfoglalása teljesen flottul ment és gyorsan megtámadtuk a közeli 7eleven boltot.

Bolti blokk, érthető, nem? :)

A 7eleven (711) egy kiskereskedelmi bolthálózat, mely a számos országban jelen van, én találkoztam már vele USA-ban és Ausztráliában is. Gyökerei az amerikai Dallasba nyúlnak, ahol reggel 7-től este 11-ig voltak nyitva az üzletek. Később aztán pénzügyi gondok adódtak és elkezdtek tulajdonosként a Japánok beszállni. Nekünk azért volt érdekes és hasznos ez a bolt, mert készételeket is árulnak, sőt meg is melegítik neked és megeheted helyben, vagy felviheted a szállodai szobába. Szóval vettünk némi enni és innivalót a nap végén. Nem csak a 7eleven jöhet egyébként szóba. Hasonlóak a Lawson és a FamilyMart hálózatok is.

Hat hét Nepálban - Utolsó napok Luklában és Katmanduban

Okt30 - Nov 03

Nagy csoda nem történt az utolsó túranapon. Három órányi séta után, kb délelőtt 11kor be is értünk Luklába. Elsősorban nagyon örültem. Elmondhattam, hogy teljesítettem a tervet. Egy fantasztikus túrát az Everest régióban. Csak javasolni tudom bárkinek, aki arra tervez menni, hogy ne az EBC-ben gondolkodjon, hanem ebben a hágós körtúrában (persze csak ha minden ha-ra igen a válasz; bármi ha-ra, ami felmerülhet). Sok helyen lehet hegyet mászni és csodálni a tájat, de aki igazán szereti ezt a fajta kikapcsolódást, annak látni kell a Himaláját. Legyen az az Annapurna vagy az Everest, vagy akármelyik másik régió, de szerintem ez egy kihagyhatatlan dolog. Vissza is akarok menni, főleg most, mire mindezt a sok visszaemlékezést megírtam, egyértelműen visszavágyok.

Lukla reptér, leszállópálya

Luklába menet találkoztunk egy nagyon hosszú öszvérkaravánnal. Mivel éppen úgy alakult, hogy egy függőhídon jöttek át, megvártuk amíg mindannyian átérnek és mi csak utána merészkedtünk a hídra. Nem tudom az okát, de valamiért csak Namche Bazaarig mehetnek az öszvérek. Onnan tovább csak a jakoknak van engedélyük. Ezen a szakaszon elég sok imakő van mantrával telefestve. Meg is álltunk egy jó nagynál egy fotó erejéig. 

Szállás Toktokban, jobbra fenn a szobám ablaka, alul pedig a közös helyiség

Toktok utcakép

Kövecske mellett

Öszvérkaraván

Luklába beérve eldöntöttem, hogy megnézem magamnak az ír kocsmát. Elég messze esett az alma a fájától. Egy modernebb kávézónak mondanám. Volt 4-5 sütijük, egy remek kávégépük, így lehetett jó eszpresszót inni és pár sör, de csak üveges vagy dobozos. Csapolt nincs. Kedvesen kiszolgálnak és lehet kártyával fizetni. Tehát olyan, amihez kábé a nyugatról jött turista otthon hozzászokott. Ez két hét világtól elvonulás után igazán kellemes, de én remélem, hogy nem nyúlik majd túl Luklán az idő előrehaladtával. Kell az a puritánabb világ, ami a hegyekben van. Van pincéjük is, ahol két billiárdasztal is helyet kapott és akadt egy kisebb színpad is, ahol egy 2-3 fős csapat fel tud lépni. Rockos dallamok szóltak leginkább amíg ott üldögéltem, de akadt azért pár helyi folklór is.

Pubok egymás mellett, az ír a távoli kék ajtós

Jól megérdemelt söröcske

Az ír kocsmában ülve rálátni az utcára

Október 31ére volt repjegyem Kathmanduba a 10:30as gépre, de a hétórai ébredéskor már sejthető volt, hogy ez nem valósul meg, mert csupa felhő volt az ég. Meglepetésemre kilencre tisztult az idő és kezdtek jönni a gépek. Kimentünk a reptérre és vártunk. Illetve én vártam, mert Ongchhu kapott új csoportot, akikkel délben el kellett indulnia. A lodge tulaja volt elvileg a segítségemre. Állítólag próbált feljuttatni egy gépre KTM-ba, de erre valószínűleg esélye sem volt. Azok a gépek, amik Luklában feltűntek napközben állítólag egyik sem Katmanduba ment. Továbbá délután kettőig, ami gép felszállt, az még mind a hajnali gép volt. Elvileg délután kettőig nem szállt fel az eredetileg 8:30asnak tervezett gép. Mindezt elfogadtam. Az időjárás és Lukla egy speciális helyzetben van. Azért nem száll fel a gép, mert nem biztonságos. Világos. Engem viszont ott hagytak. Délelőtt 10 órától kezdve ott álltam, mint... (nem írom le a hasonlatot) egészen délután kettőig. A szállás tulaja nem tudott angolul. Utóbb kiderült meg is ijedt tőlem, mert hogy én annyira stabilan álltam ott, hogy félt bárhogy is megközelíteni és kézzel-lábbal kommunikálni, attól tartva, hogy én leharapom a fejét. A reptéren se volt semmi tájékoztatás. Az egy szakadt váróterem leginkább. Nincsen kijelző, nincs hangos bemondás, de még csak arra se veszi senki a fáradtságot, hogy bekiabálja mi van. Délután kettőre teljesen felhős lett megint minden. Láttam, hogy a gépek parkolnak, és mindenki elhagyja a repteret. Én is vettem a táskát és készültem visszamenni a szállásra, mivel tudtam délután már akármi is történik, nem repül senki. A hölgy (tulaj) eltűnt, mint szürke szamár a ködben, úgyhogy csak reméltem, ha visszamegyek, kapok egy szobát. Ekkor megjelent egy srác a szállásról, engem keresve. A tulaj unokaöccse volt, jött hogy segítsen visszamenni, vitte a táskámat és ő mondta el, hogy a hölgy félt velem kommunikálni. Nahát, ennyire rémisztő vagyok?! Visszamentünk, kaptam egy szobát (fizetni kellett érte) és olyan idegállapotba voltam, hogy jónak láttam felhívni a céget, akin keresztül a túrát foglaltam. Nem túl kedvesen (értsd heves fuck-olás közepette) kifejeztem nemtetszésemet és követeltem, hogy valaki segítsen másnap. Aztán jött megint a segítőkész srác, hogy menjünk el a Sita Airhez és ő beszél velük, hogy másnap legyen helyem valami gépen. Chhatra (céges arc) felhívta a Sita Managerét - aki egyébként valami rokona - és este a sráccal meg is kerestük a managert a reptéren és végül is biztosítottak, hogy lesz helyem, de azt kérték legyek reggel 5:15re a reptéren. Szóval a lodge-os néni öcsikéje megmentette a helyzetet, mert tudott egészen rendesen angolul, számtalanszor bocsánatot kért és még ingyen internetet is adott estére. Meg ugye vitt a Sita Air irodájába, ott intézkedett, meg felhajtotta ezt a managert is. Szóval le a kalappal.

November elsején reggel 7:20kor már a Hotel Namtso-ban voltam Katmanduban. Még aznap összepakoltam a táskámba 11kg-nyi cuccot, amit csomagként hazaküldtem. Erre azért volt szükség, mert Nepálból nem jöttem haza, hanem egy huszáros vágással Japán felé vettem az irány November 3-án. A felszerelésem Japánba nem kellett és nem akartam cipelni. A Namaste Cargo nevű céget néztem ki magamnak a csomagküldésre. November elsején tehát besétáltam hozzájuk és marha drága pénzért feladtam a cuccot. Csak reméltem, hogy valóban hazaér. Maradék felszerelésemat és a bakancsomat két kis hátitáskába kellett berakni. Már ez is több volt a kelleténél. Kidobtam végül elég sok kiszolgált ruhát. Katmanduban már nem csináltam semmi eget verőt a maradék 2 napban. Olvastam, sétálgattam kicsit, kerestem és kipróbáltam kávézókat. A szombat (Nov 2) délutánt Anikóval beszélgetve töltöttem el. Ő már ott volt Katmanduban szintén vagy 6 hete és vágyott a magyar diskurzusra. Kedvenc reggeliző helyem a Himalayan Java Coffee lett, ahol valami fantasztikus szendvicset ettem egyik  reggel és természetesen a kártyás fizetés nem volt kérdéses náluk. Utolsó vacsorára egy olyan étterembe mentem, ami struccokra specializálódott és minőségi srtucc steakkel búcsúztattam Katmandut.

A nagyon remek szendvics

Előző szenya oldalról

Spenótos rántotta

Strucc-steak

Rántottás bagettes reggeli

Kényeztetés

Nepáli kalandok vége.

Hat hét Nepálban - Everest - Thamotól Toktokig

Okt29

Egész tűrhető hőmérséklet volt éjjel. Érezhető volt, hogy bőven alacsonyabb tengerszinten voltunk, mint a megelőző napokban. Rövideket, de mélyen aludtam úgyhogy elégedett voltam. A köhögés és a taknyolás azért még megvolt.

Pézsmaszarvas

Elindultunk Namche Bazaar felé és kicsit meglepődtem, mert enyhén felfelé haladtunk. Ongchhut meg is kérdeztem, hogy ez hogy lehet, de csak megerősített, hogy kicsit fel, és ne izguljak, mert utána már szintben fogunk menni. A nap szava a 'flat' (lapos) volt. Ahol Ongchhu szerint szintben mentünk, ott időről időre jött egy emelkedő. Szerintem olyan 200m-t szint össze is jött, amikor is egy helipadhoz értünk. Jöttek szépen sorban a helikopterek. Csodálkoztam is, hogy ott az isten háta mögött, mi volt az a nagy forgalom, de mire megkérdezhettem volna, éppen ráfordultunk a "célegyensre", ami Namcheba vezetett. Egyébként az Thamo-Namche szakasz is szép kis út, csak ne lett volna ennyire lapos 😀. Fenyő és rododendron erdőkön sétáltunk át és rögtön az elején pézsmaszarvasokat láttunk, bár számomra első látásra kissé kenguru fejük volt. Később keselyük repkedtek a fejünk felett. Aztán színes imafalak mentén haladtunk.

Szobám Thamoban

Napfényben úszik a közös helység

Fenyő és hegy

Mantrák az imafalon

Panoráma az út során

Namche Bazaar után erős ereszkedésben kezdtünk. Szépen haladtunk, nem sokat pihentünk, mert mindketten bírtunk menni. Namche alatt a rendőrségi ellenőrzőpontnál találkoztunk magyarokkal. Első alkalom volt, amióta Nepálban voltam. Namche határában egyébként magamhoz vettem kettőt abból a szemétcsomagból, amiről pár bejegyzéssel ezelőtt írtam. Bár Ongchhu át akarta venni, mondtam neki, hogy azért kértem két csomagot, mert ezt én akarom levinni és úgy gondolom, hogy kettőt bárki vállalhat, tehát szó sem lehetett róla, hogy ő vigye.

Helikopter és vízesés

Felszállás Namchenél

Felszállás Namchenél #2

Namche Bazaar

Vízzel hajtott imamalmok Namcheban

Innen lefelé sokat beszélgettünk. Előző nap kérte, hogy majd írjak róla értékelés. Mondtam neki, hogy nem gond, de az angoljáról is akartam szót ejteni és elmondtam, hogy azon még dolgoznia kell. Flottabbul kell beszélnie és több témában jártasnak kell lennie. Rögtön alá is támasztotta egy esemény eme visszajelzésemet. Egyszer megálltunk pihenni és miközben elmajszoltam két csokit, odajött hozzánk egy erősen extrovertált indiai trió, akiknek be nem állt a szájuk. Mondtam Ongchhunak, hogy velük nehéz dolga lenne. Én elég jól viseltem, hogy sokszor csendben mentünk egymás mellett, de ezek az emberek mindenképpen igényelték a társalgást. Velük nem tudna szerintem lenyomni egy kéthetes etapot, vagy legalább is az ügyfelek csalódottak lennének. Sok minden felmerült, hogy hogyan tanulhatna és meglepően jó beszélgetés alakult ki. Mivel megint láttunk pár brutálisan megpakolt portert, megkérdeztem mennyit keresnek ezek az emberek. Azt mondta, hogy napi 2-3000Rs a tarifa de 3000-et csak a tapasztaltabbak kapnak. Ez napi 6-9ezer forintnak felel meg. A magasabb ráta már-már azt mondom, hogy okés is, de azért ezt a munkát gondolom nem csinálhatják évtizedekig, mert tönkremennek benne.

Esztétikus szemétgyűjtő Namche alatt

Visszatekintés a magasban feszített függőhídra

Függőhíd kicsit közelebbről

Bengkarig akartunk menni és oda is értünk, de a szállás nem volt nyitva. Tovább mentünk a következő pici településig, de ide megint hullámvasutazással jutottunk el. Közben engedtem jól felbosszantani magam. Az egyik túrabotom tönkrement. Folyton összecsúszott és Toktok előtt majdnem a folyóba dobtam, de visszafogtam magam. Gondoltam aznap este még vetek rá egy pillantást, mert másnap Phakdingtól emelkedni kellett Lukláig.