Hótalpas széljárás

Erre az évre úgy érzem elég volt a havas túrákból. Nem panaszkodni akarok, csak amióta túrázgatok nem volt igazi tél. Idén már közelített valami rendes télhez és sikerült is belekóstolni túrák közben. Viszont amikor a hótalpas túrára bejelentkeztem, akkor még nem is sejtettem h így lesz. Január 9én regisztráltam egy kétnapos hótalpas túrára az alacson Tátrában. Ez most következett el március 4-5-én... 

Mi jut eszünkbe a hótalpas túráról? Talán valami régi filmből egy teniszütő-szerű tárgy. A régi korok emberei sem voltak teljesen hülyék. Ha nagy hó volt, és mondjuk térdig-combig süllyedtek benne akkor ők is érezték h úgy nehézkes menni. Ez ma is így van. Január 14-15én amikor leesett egy kisebb adag hó, éppen Aggtelek környékén kéktúráztunk. Meg van a feelingje annak h a friss hóban gázolsz. Pár percig még rettenetesen élvezed is. De ha az adott napra tervezett távot végig abban kell lenyomni akkor talán átértékeled a helyzetet. Nekünk egyik nap kb 4, a másikon meg kb 8km jutott a szűzhóban. Utóbbi napon kb 30-40cm volt a vastagsága és ebben kellett trappolni. Nem könnyű.

Szóval a hótalp arra jó, h megnöveli a felületet, ami a hóval érintkezik és azon jobban eloszlik a súlyunk és nem süllyedünk nyakig a hóban. Ez nem jelenti azt h egyáltalán nem süllyed. Csak éppen sokkal kevésbé. A mai modern talpakon ráadásul fém karmok is vannak, amivel az esetleg jeges felületeken is nagyobb biztonsággal lépkedhetünk.

Mai modern darab

Régi eszköz

Szóval szombaton hajnal 4kor keltem, 5:15-re Népligetnél volt jelenés. A busz már ott volt, utastársak is szépen érkeztek. Volt ülésrend, úgyh beültem a kijelölt helyre. Nagy busszal mentünk, kb 50 fő, ebből 20-an hótalpaztunk, a többiek síeltek. Célunk az alacsony Tátra, Chopok (ejtsd: Hopok) és Gyömbér csúcsok. 10 óra körül már ki is raktak bennünket a buszból Certovica parkolójában. Megkapta mindenki a hótalpat és a túrabotot és kb 20 percet h összeszedje magát az indulásra. Meredek emelkedővel indítva csapattunk fel a gerincre még a talpak nélkül. Ez kellően megemelte a pulzust, de a gerinc sem volt túlzottan sík folyamatosan emelkedtünk, csak sokkal csendesebben. Ekkor ki is derült hogy itt azért akad hó rendesen, egyik lépésnél mindjárt térdig süllyedtem.

Itt nem térdelek, itt be vagyok süllyedve

Ilyesmi a kilátás

Továbbmentünk még mindig hótalp nélkül, de egy ponton úgy döntöttünk h végül is ezért jöttünk, szereljük fel az eszközt. Megtanultuk hogyan kell rögzíteni a hótalpakat h ne essen le a lábunkról és már próbálgattuk is. Elég fura elsőre. Csattog mint egy strandpapucs és kissé terpeszben kell járni mert a papucs ugye széles és ha nem vigyázunk egyik lépéssel a másik lábunkon lévő hótalpra lépünk, aztán lehet jól orra esni. Viszont határozottan jobban ment a séta, bár arra figyelni kellett h ne úgy lépjünk h a hótalp széle bevágódjon a hóba mert akkor rögtön süllyed. Egy meredekebb kaptatón a szél elkezdte mutatni magát, majdnem levitte a sapkámat. Ekkor még nem sejtettem, h ez csak a bemelegítés. Törpefenyők között folytattuk az utat, néha megálltunk és vezetőnk ismertette mi vár ránk a következő szakaszokon, merre mit látunk és ilyenek.
Ha már a vezetők... Ketten voltak a hótalpasokra. Zsolt, aki elől ment, diktálta a tempót és Laci, aki a sort zárta és biztosította h senki se maradjon le. Elég vicces figurák, már a buszon kiderült, amikor eligazítást tartottak.

Panoráma a törpefenyves környékén

Hótalpas hójáró

Másik panoráma

A hátramenet nem működik hótalppal, ha megpróbálod így jársz (ülsz)

Ez a hótalpazás jó móka, ha már belejön az ember. Viszont a szél veszett módon fújt. Egy kis nyeregben elvitte az egyik utastárs sapkáját. Utánafutott (a hótalpban!!) és elkapta. Minden tiszteletem, én egy lépést sem mentem volna a sapkáért, igaz nekem volt másik, a csajszinak meg elvileg csak az az egy. Ez a nyereg megdolgoztatott engem is. Majdnem fel is borított a szél. Erősen ellen kellett tartani és a bottal is támaszkodni, amíg felküzdöttem magam az emelkedőn. Innen egy szakaszon az volt a gond h nagyon keskeny nyomon tudtunk csak haladni és a hótalpazás elején ez elég izgalmas. Nagyon koncentráltam hogy hogy rakom a lábaimat egymás után. Ezek után jött egy utolsó eligazítás: hosszú emelkedő jön, mindenki haladjon a saját tempójában, a póznákat követve, találkozó a csúcson (Maly Gápel). Hát ez így elég könnyen hangzik elmondva, de itt kezdtük el érezni h a szél bizony állandó barátunk ezen az úton és nem is akármilyen erővel támad bennünket. A legrosszabb h folyamatosan balról kapott oldalba. Nem csak arra kellett figyelni, hogy haladjak az úton, esetleg valami tempót is tartsak, hanem küzdeni kellett minden lépéssel egy kicsit a hótalppal is, amibe a szél állandóan belekapott, és a botot is el akarta vinni a kezemből. Mindezek tetejében a bal szemem kezdte unni h a szemgolyómat a szél ki akarja fordítani. Többször megálltam, próbáltam levegőhöz jutni és egyik alkalommal a szemüveget is lecseréltem a napszemcsire mert az jobban takar.

Itt kérem küzdeni kell felfelé (az apró pontok középtájon az emberek)

Itt étkeztem

A csúcsra felküzdve magamat, hatalmas éhség lett úrrá rajtam. Hiába fújt a szél én megálltam és táplálkoztam. Eddigre a 20 fős csapat már rendesen szétszakadt. Az eleje már elindult le a csúcsról a még kb 45 perce lévő menedékház felé, a vége meg még küzdött a hegyoldalban. Miután összeszedtem magam, én is megindultam. Teljesen egyedül, de ekkorra már megszoktam. Az éllovasokkal nem bírtam a tempót tartani, a többiektől viszont gyorsabb voltam. Igazából mindegy volt, h egyedül vagyok e vagy mások után a sorban, mert az ordító szélben beszélgetni úgysem lehetett volna. A menedékház (Stefanika) már elég messziről feltűnt, de még le kellett ereszkedni egy kisebb nyeregbe aztán fel a házhoz.

Már látszik a menedék (jobbra fenn)

Így van ez mindig: leereszkedünk h aztán újra felmásszunk. Jó volt levenni a hótalpat és jó volt védelmező ház belsejébe elbújni (délután 4 óra körül). Gyors lepakolás után, egy forró leves és egy hideg sör adott megnyugvást. Sör 2,9EUR; leves 3EUR.
Nem tudom tudjátok-e, de a menedékházak úgy működnek általában h a bakancsot és egyéb felszerelést szinte rögtön le kell dobálni magadról. A bakiknak van egy külön szoba, ahol szárítóra lehet őket rakni és ugyanott lehet papucsot vételezni. Ezek után a házban csak a papucsokban (esetleg magaddal vitt, tiszta cserecipőben) lehet tartózkodni. Ezen papucsok megkeresése után fel is cuccoltuk magunkat a 2. emelet 3 szobájába. Csendes pihenő este 7ig, amikor is vacsorához sorakoztunk. Ezt ki kellett előre választani. Én grillezett csirkét kértem, rizzsel, zöldséggel (7UER). Előtte persze betoltunk egy Becherovkát (talán 2EUR), bár erre elég sokat várni kellett, hiszen az esti csúcsban telt ház volt és a felszolgálók kb azt sem tudták hová kapjanak. Nem volt viszont tátratea (neve megtévesztő, ez kérem alkohol). Pedig a Tátrában voltunk. Vacsi után, pár sör mellett elbeszélgettünk, de este 10 körül azért mindenki arra szavazott h ideje pihenni.
A szoba egyszerű volt, de nekem nagyon megfelelt. Négy emeletes ágy, mindegyiknek ágynemű, és plusz pokrócok ha valaki fázna. A fűtést egy elektromos radiátor biztosította, ami elsőre nem tűnt túl biztatónak de reggelre még szinte melegem is lett. A szobából hallatszott h ha lehet még erősebben tombol kinn a szél. Csak reméltük, h reggelre majd csendesedik. Hiú ábránd volt...

A fél 8-ra állított ébresztő feleslegesen szólalt meg. Kb 7től már mindenki ébren volt, pakolgattunk, készültünk a napra. 8tól volt reggelink. Ezt is ki kellett választani még előző nap. Én vezetőnk biztatására a tejbegrízt választottam. Szép nagy tányérral kaptam, gazdagon megszórva kakaóval és cukorral. Járt hozzá egy pohár tea és kiegészítettem még egy kávéval is (1EUR). Közben kissé elszomorodtunk, mert a szél nem csendesedett, de reggeli közben még a köd is leszállt. Az előírt 9 órára mindenki készen állt. Volt egy kis eligazítás, amiben az időjárási helyzetet elemeztük és annak szellemében vezetőnk felvázolta a lehetőségeket. Aki nem akart egyáltalán a csúcs felé indulni, az maradhatott a házban és később önállóan elindulhatott lefelé egy szélcsendes völgyben. A csapat nagy része az első csúcsra azért el kívánt jutni. Az volt a terv h oda felmegyünk és ott lesz döntés, hogyan legyen tovább. 

Szereléket igazíts, talpat fel!

A háztól a csúcs (Gyömbér) kb 45 perc kemény kaptató. Mindenki hótalppal indult és ez sokszor hatékony segítségnek bizonyult, mert itt még több hó volt, amit fújt a szél, de néha bizony jegesedés is akadt. A csapat együtt indult, de a fittségbeli különbségek miatt megint szétszakadtunk bár nem annyira, mint előző nap. A szél erősebben tombolt (előző nap olyan 50-60km/h-ra saccoltuk, 70es lökésekkel), a köd pedig nem segített. Általában egy-egy útjelző pózna látszódott, de néha még annyi sem. Ilyenkor úgy haladtam h mereven lefelé néztem, és az előttem haladó hótalpak által hagyott jól felismerhető jeleket igyekeztem követni. A dolgot nehezítette h a jobb oldali szemüveglencse bepárásodott így néha még annyit sem láttam, amennyi nagyon szükséges lett volna. Az emelkedő helyenként szerintem a 30% karcolta. Nem éreztem magam kipihentnek mire a csúcsra értünk. Azon majdnem túl is haladtunk. A jelzőpóznák egyszer csak lejteni kezdtek, ebből éreztük h szét kéne nézni, hol is van a csúcs. Hamar meglett a kereszt, amit teljesen beborított a jég. Elkészültek a csúcsfotók, rendeztük sorainkat és mindannyian elindultunk lefelé, vissza a Stefanikához. Pár ember kivételével senki sem kívánt a gerincen eltölteni 2-3 órát a szélben és a ködben. Látni nem láttunk volna semmit, viszont legalább veszélyes lett volna. Így aztán Zsolt főnök azt mondta h mindenkinek lefelé az irány.

Feszes testű hótalpas a Gyömbéren (2043m)

A Stefanikában melegedtünk egy órát, majd délben elindultunk leereszkedni. A Stefanika kb 1700m-en van. Délre elszállt a köd és szépséges napsütésben indultunk a brutál lejtőn. A hótalpak itt is nagyon jól jöttek. Ekkorra már mindenki elég jól belerázódott a használatba. Szemben velünk, folyamatosan jöttek felfelé a síelők. Elég combos túra az úgy felfelé. Az ereszkedős is fárasztó, de legalább szélcsend volt a völgyben és sütött a nap. Én hamarosan ki is cipzáraztam minden felsőt magamon. Egy idő után a csapat egyre több tagja úgy döntött, h a hótalp már nem kell mert a kellemes és enyhén süppedős hóban jobb lesz bakiban csattogni lefelé. Én az átlagnál tovább maradtam a hótalpban de amikor már lankásabbá vált a lejtő én is megszabadultam tőle. Kb 1,5 óra alatt értünk le és értünk aszfaltra. Innen még egy fél órás séta volt a parkoló a Chopok lábánal a buszhoz. Leraktuk a túrabotokat, és elcsomagoltuk a hótalpakat. Volt bőven időnk még sörözni egyet, mert a síelők csak a megbeszélt 4:15-ös találkozóra jöttek a buszhoz.

Tiszta időben ez a kilátás a Stefanikánál

Indulásra készen a napsütésben

Lefelé a völgyben

Remek hétvége volt még így is hogy a vasárnapi programot le kellett rövidíteni. A hótalpas túrázást érdemes kipróbálni és ha éppen nincs orkán akkor az alacsony Tátra erre pont jó terep. Viszont idén már nem akarok többet hóban túrázni :)