3000 felett

Ha ezt olvasod, akkor valszeg követsz itt-ott fészen h mit csinálok (amikor épp nem a MÁV-ot szidom 😃). Szóval tudod h az utóbbi években szoktam túrázni. Főként itthon, de azért néha külföldön is. Megyek-megyek mendegélek, sokszor ugyanazon emberekkel. Köztük is akad 1-2 "őrült", akik jártak már magasabban és mesélték milyen volt. Az ember pedig elkapja a kórságot. Nevezheted irigységnek, kíváncsiságnak, majmolásnak, vagy aminek éppen szeretnéd. Pár éve van egy hármas listám. Három hely ahová el szeretnék jutni mindenképpen. Ezek egyike a túrázással kapcsolatos és nem éppen az Alfölddel azonos tájegységen lenne.

Szóval az történt h ki akartam magam próbálni a magasban. Nem úgy h felvisz a repülő, hanem h én megyek fel egy csúcsra. Vagy éppen többre. 2000-2500m magasságig rendben eljutottam az előző években. Szóval ennél tovább akartam lépni és logikusan jött a 3000m feletti szint, mint következő lépés. Miért érdekes a magasság? Mert minél magasabban vagyunk, annál kisebb a levegőben az oxigén nyomása és emiatt az emberi szervezetnek alkalmazkodni kell (részletesebb magyarázat itt). Szóval azon túl, h ki akartam próbálni magam, kíváncsi voltam arra is, h 3000m felett érzek e már valami változást.

Hová menjünk ilyen magasra? A Kékestető ugyebár éppen csak túl van az 1000m-en, szóval az országot el kell hagyni egy ilyen kirándulásért. Szerencsére a szomszédos országokban akadnak jóval magasabb hegyek (egyesek szerint IGAZI hegyek) és konkrétan Ausztria nagyon jól ellátott 3000es csúcsokkal. Legmagasabb pontja a GrossGlockner 3798m-es magassággal. Manapság ha valaki akar egy ilyen hegymászást, akkor egy egyszerű guglizással rögtön talál 8-10 céget, akik vállalják h elviszik a csúcsra. Itt és most én nem kívánok véleményt formálni az egyes cégekről. El kell olvasni, mit kínálnak, mennyiért és ebből választani. Újabban az is elterjedt h lehet duplázni. Két csúcsot egy kirándulás alkalmával megmászni. Ez azért jó, mert az utazási költség így mondhatni a fele, ahhoz képest, mintha 2 külön alkalommal mennél. 

Nos ennyi felvezetés után jöjjön a lényeg. Úgy döntöttem március környékén, h megpróbálom ezt a csúcshódítást és mindjárt duplázok is. 5 nap alatt, Ausztria 2 nagyon népszerű csúcsára találtam egy jó ajánlatot és a már említett GrossGlockner elé bekerült a tervbe a GrossVenediger (3666m), ami jó bemelegítés a magasabb csúcs előtt.

Szerda - kiutazás

Reggel 4-kor keltem, 4:45re kisétáltam a Hősök Terére, ahol felvett a kisbusz. Előtte persze már 2 napja ment az agyalás: mit is vigyek magammal. Ez egy túra, de magadnak kell vinni minden cuccodat. Szóval érdemes jól átgondolni, mi a szükséges és elégséges felszerelés. Például azt tudjuk, hogy magashegyi menedékházakban lesz a szállásunk és ezek a helyi körülményekhez képest igazán komfortosak (összevetve például egy sátorral), de nem összkomfortosak. Tehát sampon, tusfürdő és egyéb tisztálkodással kapcsolatos szerek leginkább felejtősek. Ezzel elég sok helyet lehet megtakarítani a táskában. Nem megyek most ezen végig. Ha egy ilyen kalandra adod a fejed úgyis látni fogod h a szervező cég is ad tanácsokat. 

A lényeg h igazán lecsökkentettem a cuccaimat de még így is éppen csak befértem a 60 literes hátizsákba. Szóval a kora reggeli indulás után relatív könnyű a dolgod, mert csak ülni kell a buszban. Délután 1 óra körül érkeztünk meg Hinterbichl-be. Itt vártuk be a külön kocsival érkezőket, megkaptuk a technikai felszerelést és vártuk h megérkezzen értünk a Venediger Taxi.

Ki van találva a dolog ugye. Tudják a helyiek h a sok turista eljön és mászni akar a hegyre. A hegyen természetesen nincs autópálya. Gondolom ott is ragadtak páran a tekergő meredek útvonalon, így innen vagy gyalogolsz (de az azért elég sok), vagy fizetsz a helyi kisbuszért, ami elvisz a Johannishüttéig (2121m). Amikor itt kiszálltunk a kocsiból, már esett az eső. Nem szakadt, csak szépen csendben esett. De sűrűn. Így aztán kellően áztató volt. Felvettük a cuccainkat és indult a séta. 15-20 percnyi úton mindent magaddal kell vinni. Ez már túraösvényen halad. Emelkedik, itt-ott sziklás, a kövek lehet h csúsznak is az esőben. Pici házikót érünk a rövid szakasz után. Ez ad otthont a felvonót üzemeltető motornak. Igazi régi tekerős telefonnal lehet felszólni a másik hüttébe, hogy kérem a táskákat bepakoltuk a kocsiba, légyszi húzzátok fel. Szóval a nagy csomagot fel lehet adni, ezzel a felvonóval felhúzzák a másik házba, és amikor odaérsz, ott van a motyód. Miért jó ez? Mert nem cipekedni mentünk. Természetesen nem kötelező használni a felvonót, ha akarod cipelheted a csomagodat végig. És természetesen ha használod a felvonót az nem ingyen van. Viszont a hütte dönt h használhatod e. Pl nagy szélben nem viszik fel a cuccot. Akkor neked kell megküzdeni vele. Emiatt a pakolás másik részlete az volt h a nagytáskába férjen bele egy kisebb, amit itt a felvonónál kiveszel, és viszed magaddal a túrára. A kis táskába csak a legszükségesebb dolgok maradjanak: harapnivaló, innivaló, pulcsi, esőcucc.

Este 6 körül értünk a Defreggerhaus-hoz, ami 2962m magasságban található. Elfoglaltuk a szállást, feliratkoztunk a félpanziós ellátásra és már ülhettünk is le vacsizni. A szállás úgynevezett matracláger. Egy szobában matracok egymás mellett, párnával, 2 pokróccal. (Fotót valahogy elfelejtettem készíteni a hütték belsejéről.) Kicsit sűrűn vannak a fekhelyek egymás mellett szóval oda kell figyelni éjszaka h véletlenül ne kezd el ölelgetni a melletted lévőket. A kaja ezekben a hüttékben változó. Itt elég egyszerű volt. Mind1, ettük amit kaptunk: húsleves-szerű dolog levesgyönggyel és főételnek amit választottál: makaróni vagy pörkölt. Desszertet is kaptunk és itt választhattunk: feles vagy puding. Érted??? Feles desszertnek!!! 

Csütörtök - Első megmérettetés

Mivel továbbra is kellemetlenebb időt jósoltak, a hütte úgy döntött h nincs korai reggeli (a csúcstámadóknak általában szokott lenni reggel 5től reggeliztetés). 7től volt csak reggeli, de vezetőink mondták, h ez nem gond, mert a Venedigerhez nem kell teljes nap. Ha nagyon rossz az idő reggel akkor akár délig is várhatunk, még utána is megjárható az út. Nem kellett várni szerencsére. Reggeli után összeszedtük magunkat és elindultunk hogy a maradék kb 800m szintet legyűrjük. 

Még nem beszéltem a technikai felszerelésről. Mindenki kapott egy beülőt, pár karabinert, egy jégcsákányt, egy hágóvasat és egy védősisakot. Mivel nem gondolom h szakértő vagyok, a fentiek taglalásától eltekintenék. Ha nem tudod némelyikről h micsoda, csak guglizd meg. Alapvetően mind azért kell h védjen / kisegítsen a bajból ha úgy alakul h megcsúszol, elesel, beszakad alattad a jég, stb.

Szóval úgy indultunk, hogy a beülő már rajtunk, h ne a gleccser szélén kelljen felvenni. Többen a sisakot is feltettük. Jégcsákány a táskára rögzítve, hágóvas a táskában. Kellő mennyiségű naptej, mint csajokon a smink felvíve az arcra. Nem tudom tudod-e, van faktoros ajakír. Lehet h hasznos, de nem finom. Csak szólok. Szép, tiszta időben indultunk, de volt némi szél. Talpunk alatt mindenhol hó, ami kicsit furcsa volt ha közben odagondoltuk a dátumot: július 27. Hamarosan már ráláttunk a gleccserre. Több helyen repedések / törések látszódtak rajta. Jól haladtunk. A tempó nem volt erős és időről időre megálltunk egy fotó vagy egy korty víz erejéig. Aztán elérkezett egy kis fennsík. Itt kellett felcsatolni a hágóvasat és itt álltunk be kötélpartyba. Innentől a gleccseren haladtunk, amin könnyebb a járás a hágóvas nagy karmainak köszönhetően. Ugyanakkor a gleccser nem feltétlenül stabil. Lehetnek rajta hasadékok / törések, amelyek vagy elbírnak, vagy nem. Utóbbi esetben beszakadsz és ekkor jön jól, ha össze vagy kötve néhány másik emberrel. Ha valaki beszakad akkor a többiek meg tudják fogni az esést és utána ki tudják húzni az illetőt.

Hozzá kell szokni ehhez a haladáshoz. Egyrészt figyelni kell a kötelet, aztán figyelni kell a lépéseket, szokni kell a hágóvasat és mindemellett még jó ha kicsit körbe is tudunk nézni. Mint vékony csík egy nagy fehér lapon, úgy látszott végig a gleccseren az előttünk haladók nyoma. Itt-ott a csíkon apró sötét pontsorok mutatták hol haladnak a többiek. Először csak csendesen emelkedett, de aztán jött egy kaptatósabb rész. Ráadásul láttunk pár szakadékot, amit meg kellett kerülni, így cikk-cakkban haladtunk. A következő fennsíkról már láttuk hová tartunk. Elég nagy volt a mozgás, sokan igyekeztek felérni még a jó időben. Sajnos mi már láttuk, hogy nekünk a felhők és a homály fog jutni. Gyülekeztek a felhők és elég gyorsan közeledtek is. Némi kajálás után nekivágtunk. A végére már sokat nem láttunk, mert a felhők teljesen körbefogtak minket. Mivel ilyen volt az idő, nem nagyon álltunk meg és az utolsó szakaszon már koncentrálnom kellett a lépésekre. Nem nehéz feljutni a Venedigerre, de ez a szakasz kicsit erőltetett volt és a hóban elég fárasztó, amikor lépsz kettőt de közben egyet visszacsúszol. Nem baj, haladtunk előre. Itt-ott látszott h elég meredek szakadék van mindkét oldalunkon a csúcs előtti 50m-en, de ezt talán sokan nem is nézték mert már tudtuk, mindjárt ott vagyunk és csak előre néztünk. Felértünk, de elég zord volt az idő. Túravezetőinktől megkaptuk a csúcscsokit, megcsináltuk a fotókat és már álltunk is be szépen sorba a visszaútra.

Mire a fennsíkra értünk, már jobbak voltak a látási viszonyok, de valami csendesen áztató ködben sétáltunk. A hangulat ennek ellenére jó volt. A fennsíkon megint megpihentünk, majszoltunk egy kis csokit és aztán trappoltunk lefelé. Az egyik hatalmas gleccserszakadéknál megálltunk és megfigyeltük mennyit olvadt a hó és a jég az elmúlt kb 3 órában. A szakadék jege nagyon szép színekben pompázott a napszemüveg mögül nézve. Sajnos amint levetted a szemüveget, a színek eltűntek, így a képeken sem olyan látványos, mint ott állva. A gleccser végén a fennsíkról szinte teljesen elolvadt a hó. Levettük a vasakat és bakancsban sétált mindenki egyénileg vissza a menedékházba. 3 órakor már ott voltunk.

Péntek - Le és fel

Csütörtökön a nap maradék részét mindenki úgy töltötte ahogy neki a legjobban esett. Tekintve h volt még bőven idő vacsiig én aludtam kicsit. Amúgy az alvás volt az egész kirándulás legneccesebb része. Nem nagyon volt semmi bajom amíg ezekben a magasságokban voltunk, de az alvás az problémás volt. Nagyon felületesen aludtam minden nap, és rengeteget forgolódtam. 

Szóval pénteken összeszedtük magunkat a 7 órási reggeli után és elindultunk lefelé a hegyről. Vissza kellett térnünk a parkolóba, ahol az autókat hagytuk és onnan közelíteni a Glockner felé. Ezuttal a Lucknerhaus melletti parkolóban maradtak az autók. Itt kicsit megváltozott a csapat összetétele és népessége. Nem mindenki duplázott. Valaki a Venediger után hazament és többen kifejezettem a Glockner miatt csatlakoztak. Miután összeszedtük magunkat elindultunk újra felfelé. Sajnos itt a nagytáskát hosszabb szakaszon kell magunkkal vinni. A csomagszállító nincs messze, de közben bő 300m szintkülönbséget kell leküzdeni. Csomagfeladás után további kb 600m szint várt ránk. Én csoportunk egy idősebb vezetőjével haladtam, nagyon kényelmes tempóban, de nem is akartam magam megerőltetni a következő napi kihívás előtt.

A 2801m magasan lévő Stüdlhütte nagyon külünbözik a Defreggerhaustól. Itt minden csilli-villi. Szinte mintha egy sokcsillagos szálloda lenne. Kivéve h itt is matracláger van, de tágasabb. Elintéztük az adminisztrációt és izgalommal vártuk, h fél óra múlva elkezdődjön a lakoma. Úgyis lett. Svédasztalos fullos felhozatal. 2 levesből lehetett választani és akkora tányérba lehetett pakolni, amibe szerintem egy liter leves is belefért volna. Ezután jön a salátaparti. Legalább 10-12 féle salátát pakolnak ki. Sokan rá is vettették magukat de én ellenálltam. A főételt vártam. Itt 4 féle választék volt: 2 sertéses cucc, 1 halas és egy vega. Én a sertésre mentem, párolt zöldséggel, kevés krumplival és adtam hozzá pár kanál salátát. Nagyon jól esett. Aztán jött a desszert: gyümölcsök, édességek és sajtok. Egy kis söröcskével lekísérve, teljesen jóllakottan kerestem meg az ágyamat. Lefekvés előtt azonban össze kellett szedni a másnapra való cuccot, mert reggel 5kor már reggelizni mentünk...

Szombat - Egy hosszú, nehéz nap

Szóval a korai reggeli után 5:30ra volt kitűzve az indulás. Nem bírtam sokat enni, pedig itt is svédasztalos kaja volt. Benyomtam 2 szelet kenyeret felvágottal, kis gyümilé és egy kávé. Végül 5:45kor indultunk. Tudtuk h hosszú napunk lesz, mert előzetesen is 11-12 órára volt tervezve a program. 

Először a szemközti hegy oldalában haladtunk picit emelkedve. Aztán jött egy gleccser (Ködnitzkees?), ami először laposkás, aztán elkezd emelkedni. Egy ponton aztán sziklákba ütközünk. Innen jön a via ferrata (Klettersteig). Magyarul vasalt útnak vagy vas útnak erőltetik a fordítást. Szerintem ezt így ne használjuk. Ez röviden annyit tesz h olyan sziklafalakon is el tud haladni az ember fia biztosítással, ahol egyébként talán nem mennénk végig. A sziklához van rögzítve egy vastag acélsodrony amire te ráakasztod magad és ha esetleg csúszol / esel, akkor van esélyed túlélni, mert megfog a kantár (részletekért ott a gugli). Mivel én még nem próbáltam ezt soha, ez a rész elég izgalmas volt, meg aztán gyakorolni kell a beakasztást / kiakasztást, stb. Először egy rövidebb ferrata szakasz van, aztán pár perc séta után újra ferrata jön egészen fel az Erzherzog-Johann hüttéig. Innen már pazar a kilátás, ha jó az idő. Végül is már 3454m-en vagyunk. Azt gondolhatnánk h innen már könnyen meglesz a csúcs, hiszem már "csak" újabb 400m. Azonban innen jön az igazán izgalmas rész. Én innen felnéztem a csúcs felé és láttam mozgó pontokat (emberek), ahogy egyre meredekebb részeken haladnak felfelé. Elgondolkoztam mit is keresek én itt és valóban tovább akarok e menni. De hát ezért jöttem!

Szóval némi pihenő után újra megindultunk. Először itt is baráti az út, de hamarosan kötélpartiba vágjuk magunkat és megkezdjük a meredek menetelést. Ez az út először a KleinGlocknerre visz fel, ami pár méterrel kisebb a GrossG-től. A felvezető út havas/jeges szakasza a Glocknerleitl nevet viseli. Ott menetelve rajta én 50, de akár 60 fok közelinek is gondoltam az emelkedés szögét, de a netes leírások szerint "csak" 40 fok a legdurvább rész is. Itt felszerpentineztünk masszív jégcsákányhasználat mellett. A csákány itt úgy használjuk mint a botot. Beleszúrjuk a hóba és így stabilitást ad. Azonban kéznél is van és ha esetleg megcsúszunk, akkor a túravezető által bemutatott módon kell belevágni a hóba és lassítani/megállítani az esést. Továbbá ott a kötél is ugye, amin a többiek is tartanak. Amikor a Glocknerleitl "tetejét" elérjük, azt hinnénk már ott vagyunk a célban. Hát igen is meg nem is. Innen kezdődik a mászás újra. Kő, hó, jég. Ami éppen jön. Durván mereked vagy néha éppen csendesebb falak. Keresni kell hová lépsz, hol tudod megtartani magad, hol jár az előtted és a mögötted lévő. Vannak fémrudak befúrva a sziklába, amin lehet biztosítani magunkat, de ez nem úgy megy h egyszer bekötöd és kész, hanem időről időre át kell kötni. Ha kell biztosítani kell a szomszéd embert. Elég idegfeszítő a dolog. Mentális és fizikális teljes figyelem kell. Nem lehet közben másra gondolni, mert azzal veszélybe sodorhatjuk magunkat és a társainkat. 

Aztán egyszer csak ott vagy. Már azt hinnéd a csúcs és az is de nem az amelyikért te jöttél. A Kleinglockneren vagy és azt látod h le kell ereszkedni, átmenni a vékony kis gerincen és újra mászni felfelé. Bevallom én itt meg akartam állni. Már elegem volt a fogások és lépések kereséséből. Nem láttam hol a vége. És még valami: forgalom volt. A hegy igen népszerű, hétvégén és jó időben tömeg van. Vannak akik tapasztaltak és gyorsan mozognak. Valaki előzött bennünket hátulról, valaki jött szemből már lefelé. Mivel nincs sok hely, azt gondolnánk h meg kell állni és elengedni a másikat. De ez rendkívül időpazarló. Volt h vártunk, aztán volt h mentünk és közben jöttek szembe. Nem féltem abban az értelemben, h nem az járt folyamatosan a fejemben h innen leeshetek. De bennem volt, hogy az nem jó h itt előzgetjük egymást meg szembe megyünk egymással. Csak egyetlen rossz mozdulat kell és akkor nem egy hanem több ember csúszhat meg a semmi felé. Szóval az egyik ponton megkérdeztem a vezetőt, nem lehet e ott bevárni a csapatot. Úgy gondoltam h ha ott lekötök és leülök akkor van hely mellettem bárkinek elmenni én meg kivárom a visszautat. De ez nem volt lehetséges. A kötélből nem lehet kiszállni. Ember nem maradhat ott biztosítás nélkül. Szóval vagy az egész kötel megy előre, vagy az egész kötél megy vissza. Ez utóbbi részemről szóba sem jöhetett, úgyh mentünk tovább előre. Persze hülyeség lett volna ott megállni és szerencse h menni kellett tovább. Durva jó volt, amikor végre elértük a csillogó keresztet 3798m magasan (13:34kor ültem a keresztnél). A csúcson nincs sok hely. Mindenki megkapta a csokit, megcsináltuk a fotókat, helyezkedtünk h elférjen a mi kis 20 fős csoportunk, ettünk, ittunk, naptejeztünk és menni kellett lefelé (kb 20perc pihenő után).

Lefelé még nehezebb. Ezt tudtam már régen is. Ekkor már nem volt akkora a forgalom de még akadt csapat akik felfelé jöttek. Nem haladtunk gyorsan, sőt rádöbbentem h elég lassúak lehettünk, vagy legalább is volt, aki tőlünk sokkal gyorsabb (rutinosabb?) volt. Az egyik csapat aki felfelé jött, amikor mi már lefelé tartottunk, újra elhaladt mellettünk, immár lefelé és mi még mindig a sziklákon voltunk. Fél 5 volt, amikor a Glocknerleitl tetején álltunk újra. Itt sajna jött kis fennakadás. Nem láttam, de csoportunk első harmada (3 külön kötélparti volt) megkezdte az ereszkedést és valaki elég jól megcsúszott. Meg is ijedt. A túravezető úgy döntött h kb 30m-t leeresztenek mindenkit és remélhetőleg onnan már stabilabb a hó és onnan szerpentinezünk. Sajnos az idő, amíg ez elindul és amíg 6-7 embert leeresztenek. Mi meg ott álltunk egy kitett részen és jöttek a felhők is... nem akarom részletezni, de itt kicsit paráztam. Már fél 5 volt, még hosszú út előttünk lefelé, ha elromlik az idő akkor bajos lesz. Más is történt, amiről megvan a véleményem, de megtartom magamnak. A lényeg h a másik két kötélparti is ereszkedni kezdett. Mindenki más módszerrel. Mi úgy csináltuk h a csákánnyal és kézzel kapaszkodtunk, a hágóvassal meg lépéseket rúgtunk a hóba és lépkedtünk lefelé. Sajnos megint jöttek hátulról. Vagány / tapasztalt / felelőtlen (ki tudja melyik igaz) mászók akik egyrészt keresztbe mentek mindenkin, másrészt megcsúsztak. Már az én kötelem is feszült. Csákányt a hóba, feküdj, kapaszkodj. Megtartottuk. Végül is sikerült a szerpentinbe újra beállni mindenkinek. Megfontoltan, nagyon vigyázva, de haladtunk. Kicsivel 6 után voltunk a 3454m-en lévő hütténél. 5-10 percet pihentünk és haladtunk tovább. Még mindig figyelni kellett, mert megint ferrata következett. A gleccseren már szinte élmény volt lépkedni, de nagyon hosszúnak tűnt mire elértük a sziklákat és levehettük a hágóvasat. 

Kemény nap volt, de így marad igazi élmény. A vacsorát majdnem lekéstük, de a hüttében tettek félre valamit nekünk. Én este 9kor értem oda. Nem is annyira éhes, mint inkább szomjas voltam. Egész nap 2 liter vízen voltam, ami nem sok, de leginkább kevés.

Vasárnap - Hazaút

Itt sok mesélni való nincsen. Felkeltünk, reggeliztünk és indultunk a parkolóba. Sajna a csomagszállítás nem üzemelt, így extra terheléssel kellett a 8-900m szintet ereszkedni. 2 óra alatt lenn voltunk a parkolóban.

Összegzés:

A Venediger nem vészes, csak sajnos az idő nem volt kegyes hozzánk. A Glockner teljesen más. A túrázás miatt a lábam jól bírta. Egyik csúcsnál sem a távolság volt a kulcs. Úgy tűnik 3800m-ig jól bírom a hegyet. Nem volt légszomjam, nem fájt a fejem, csak az alvással volt baj. A Glockneren elfáradtam, de jól bírtam. A Glockneren nem nagyon lehetett volna jobb idő. Hálásak lehetünk, h élvezhettük a kilátást és nem mosott el az eső vagy éppen hó, amikor a végén kicsit szorult volt a helyzet. Viszont kegyetlen figyelmet igényel az egész nap. 

Örülök, h dupláztam. Örülök, fel tudtam menni mindkét csúcsra és aki hasonló kalandokra vágyik, annak javaslom ezt a programot.

Hótalpas széljárás

Erre az évre úgy érzem elég volt a havas túrákból. Nem panaszkodni akarok, csak amióta túrázgatok nem volt igazi tél. Idén már közelített valami rendes télhez és sikerült is belekóstolni túrák közben. Viszont amikor a hótalpas túrára bejelentkeztem, akkor még nem is sejtettem h így lesz. Január 9én regisztráltam egy kétnapos hótalpas túrára az alacson Tátrában. Ez most következett el március 4-5-én... 

Mi jut eszünkbe a hótalpas túráról? Talán valami régi filmből egy teniszütő-szerű tárgy. A régi korok emberei sem voltak teljesen hülyék. Ha nagy hó volt, és mondjuk térdig-combig süllyedtek benne akkor ők is érezték h úgy nehézkes menni. Ez ma is így van. Január 14-15én amikor leesett egy kisebb adag hó, éppen Aggtelek környékén kéktúráztunk. Meg van a feelingje annak h a friss hóban gázolsz. Pár percig még rettenetesen élvezed is. De ha az adott napra tervezett távot végig abban kell lenyomni akkor talán átértékeled a helyzetet. Nekünk egyik nap kb 4, a másikon meg kb 8km jutott a szűzhóban. Utóbbi napon kb 30-40cm volt a vastagsága és ebben kellett trappolni. Nem könnyű.

Szóval a hótalp arra jó, h megnöveli a felületet, ami a hóval érintkezik és azon jobban eloszlik a súlyunk és nem süllyedünk nyakig a hóban. Ez nem jelenti azt h egyáltalán nem süllyed. Csak éppen sokkal kevésbé. A mai modern talpakon ráadásul fém karmok is vannak, amivel az esetleg jeges felületeken is nagyobb biztonsággal lépkedhetünk.

Mai modern darab

Régi eszköz

Szóval szombaton hajnal 4kor keltem, 5:15-re Népligetnél volt jelenés. A busz már ott volt, utastársak is szépen érkeztek. Volt ülésrend, úgyh beültem a kijelölt helyre. Nagy busszal mentünk, kb 50 fő, ebből 20-an hótalpaztunk, a többiek síeltek. Célunk az alacsony Tátra, Chopok (ejtsd: Hopok) és Gyömbér csúcsok. 10 óra körül már ki is raktak bennünket a buszból Certovica parkolójában. Megkapta mindenki a hótalpat és a túrabotot és kb 20 percet h összeszedje magát az indulásra. Meredek emelkedővel indítva csapattunk fel a gerincre még a talpak nélkül. Ez kellően megemelte a pulzust, de a gerinc sem volt túlzottan sík folyamatosan emelkedtünk, csak sokkal csendesebben. Ekkor ki is derült hogy itt azért akad hó rendesen, egyik lépésnél mindjárt térdig süllyedtem.

Itt nem térdelek, itt be vagyok süllyedve

Ilyesmi a kilátás

Továbbmentünk még mindig hótalp nélkül, de egy ponton úgy döntöttünk h végül is ezért jöttünk, szereljük fel az eszközt. Megtanultuk hogyan kell rögzíteni a hótalpakat h ne essen le a lábunkról és már próbálgattuk is. Elég fura elsőre. Csattog mint egy strandpapucs és kissé terpeszben kell járni mert a papucs ugye széles és ha nem vigyázunk egyik lépéssel a másik lábunkon lévő hótalpra lépünk, aztán lehet jól orra esni. Viszont határozottan jobban ment a séta, bár arra figyelni kellett h ne úgy lépjünk h a hótalp széle bevágódjon a hóba mert akkor rögtön süllyed. Egy meredekebb kaptatón a szél elkezdte mutatni magát, majdnem levitte a sapkámat. Ekkor még nem sejtettem, h ez csak a bemelegítés. Törpefenyők között folytattuk az utat, néha megálltunk és vezetőnk ismertette mi vár ránk a következő szakaszokon, merre mit látunk és ilyenek.
Ha már a vezetők... Ketten voltak a hótalpasokra. Zsolt, aki elől ment, diktálta a tempót és Laci, aki a sort zárta és biztosította h senki se maradjon le. Elég vicces figurák, már a buszon kiderült, amikor eligazítást tartottak.

Panoráma a törpefenyves környékén

Hótalpas hójáró

Másik panoráma

A hátramenet nem működik hótalppal, ha megpróbálod így jársz (ülsz)

Ez a hótalpazás jó móka, ha már belejön az ember. Viszont a szél veszett módon fújt. Egy kis nyeregben elvitte az egyik utastárs sapkáját. Utánafutott (a hótalpban!!) és elkapta. Minden tiszteletem, én egy lépést sem mentem volna a sapkáért, igaz nekem volt másik, a csajszinak meg elvileg csak az az egy. Ez a nyereg megdolgoztatott engem is. Majdnem fel is borított a szél. Erősen ellen kellett tartani és a bottal is támaszkodni, amíg felküzdöttem magam az emelkedőn. Innen egy szakaszon az volt a gond h nagyon keskeny nyomon tudtunk csak haladni és a hótalpazás elején ez elég izgalmas. Nagyon koncentráltam hogy hogy rakom a lábaimat egymás után. Ezek után jött egy utolsó eligazítás: hosszú emelkedő jön, mindenki haladjon a saját tempójában, a póznákat követve, találkozó a csúcson (Maly Gápel). Hát ez így elég könnyen hangzik elmondva, de itt kezdtük el érezni h a szél bizony állandó barátunk ezen az úton és nem is akármilyen erővel támad bennünket. A legrosszabb h folyamatosan balról kapott oldalba. Nem csak arra kellett figyelni, hogy haladjak az úton, esetleg valami tempót is tartsak, hanem küzdeni kellett minden lépéssel egy kicsit a hótalppal is, amibe a szél állandóan belekapott, és a botot is el akarta vinni a kezemből. Mindezek tetejében a bal szemem kezdte unni h a szemgolyómat a szél ki akarja fordítani. Többször megálltam, próbáltam levegőhöz jutni és egyik alkalommal a szemüveget is lecseréltem a napszemcsire mert az jobban takar.

Itt kérem küzdeni kell felfelé (az apró pontok középtájon az emberek)

Itt étkeztem

A csúcsra felküzdve magamat, hatalmas éhség lett úrrá rajtam. Hiába fújt a szél én megálltam és táplálkoztam. Eddigre a 20 fős csapat már rendesen szétszakadt. Az eleje már elindult le a csúcsról a még kb 45 perce lévő menedékház felé, a vége meg még küzdött a hegyoldalban. Miután összeszedtem magam, én is megindultam. Teljesen egyedül, de ekkorra már megszoktam. Az éllovasokkal nem bírtam a tempót tartani, a többiektől viszont gyorsabb voltam. Igazából mindegy volt, h egyedül vagyok e vagy mások után a sorban, mert az ordító szélben beszélgetni úgysem lehetett volna. A menedékház (Stefanika) már elég messziről feltűnt, de még le kellett ereszkedni egy kisebb nyeregbe aztán fel a házhoz.

Már látszik a menedék (jobbra fenn)

Így van ez mindig: leereszkedünk h aztán újra felmásszunk. Jó volt levenni a hótalpat és jó volt védelmező ház belsejébe elbújni (délután 4 óra körül). Gyors lepakolás után, egy forró leves és egy hideg sör adott megnyugvást. Sör 2,9EUR; leves 3EUR.
Nem tudom tudjátok-e, de a menedékházak úgy működnek általában h a bakancsot és egyéb felszerelést szinte rögtön le kell dobálni magadról. A bakiknak van egy külön szoba, ahol szárítóra lehet őket rakni és ugyanott lehet papucsot vételezni. Ezek után a házban csak a papucsokban (esetleg magaddal vitt, tiszta cserecipőben) lehet tartózkodni. Ezen papucsok megkeresése után fel is cuccoltuk magunkat a 2. emelet 3 szobájába. Csendes pihenő este 7ig, amikor is vacsorához sorakoztunk. Ezt ki kellett előre választani. Én grillezett csirkét kértem, rizzsel, zöldséggel (7UER). Előtte persze betoltunk egy Becherovkát (talán 2EUR), bár erre elég sokat várni kellett, hiszen az esti csúcsban telt ház volt és a felszolgálók kb azt sem tudták hová kapjanak. Nem volt viszont tátratea (neve megtévesztő, ez kérem alkohol). Pedig a Tátrában voltunk. Vacsi után, pár sör mellett elbeszélgettünk, de este 10 körül azért mindenki arra szavazott h ideje pihenni.
A szoba egyszerű volt, de nekem nagyon megfelelt. Négy emeletes ágy, mindegyiknek ágynemű, és plusz pokrócok ha valaki fázna. A fűtést egy elektromos radiátor biztosította, ami elsőre nem tűnt túl biztatónak de reggelre még szinte melegem is lett. A szobából hallatszott h ha lehet még erősebben tombol kinn a szél. Csak reméltük, h reggelre majd csendesedik. Hiú ábránd volt...

A fél 8-ra állított ébresztő feleslegesen szólalt meg. Kb 7től már mindenki ébren volt, pakolgattunk, készültünk a napra. 8tól volt reggelink. Ezt is ki kellett választani még előző nap. Én vezetőnk biztatására a tejbegrízt választottam. Szép nagy tányérral kaptam, gazdagon megszórva kakaóval és cukorral. Járt hozzá egy pohár tea és kiegészítettem még egy kávéval is (1EUR). Közben kissé elszomorodtunk, mert a szél nem csendesedett, de reggeli közben még a köd is leszállt. Az előírt 9 órára mindenki készen állt. Volt egy kis eligazítás, amiben az időjárási helyzetet elemeztük és annak szellemében vezetőnk felvázolta a lehetőségeket. Aki nem akart egyáltalán a csúcs felé indulni, az maradhatott a házban és később önállóan elindulhatott lefelé egy szélcsendes völgyben. A csapat nagy része az első csúcsra azért el kívánt jutni. Az volt a terv h oda felmegyünk és ott lesz döntés, hogyan legyen tovább. 

Szereléket igazíts, talpat fel!

A háztól a csúcs (Gyömbér) kb 45 perc kemény kaptató. Mindenki hótalppal indult és ez sokszor hatékony segítségnek bizonyult, mert itt még több hó volt, amit fújt a szél, de néha bizony jegesedés is akadt. A csapat együtt indult, de a fittségbeli különbségek miatt megint szétszakadtunk bár nem annyira, mint előző nap. A szél erősebben tombolt (előző nap olyan 50-60km/h-ra saccoltuk, 70es lökésekkel), a köd pedig nem segített. Általában egy-egy útjelző pózna látszódott, de néha még annyi sem. Ilyenkor úgy haladtam h mereven lefelé néztem, és az előttem haladó hótalpak által hagyott jól felismerhető jeleket igyekeztem követni. A dolgot nehezítette h a jobb oldali szemüveglencse bepárásodott így néha még annyit sem láttam, amennyi nagyon szükséges lett volna. Az emelkedő helyenként szerintem a 30% karcolta. Nem éreztem magam kipihentnek mire a csúcsra értünk. Azon majdnem túl is haladtunk. A jelzőpóznák egyszer csak lejteni kezdtek, ebből éreztük h szét kéne nézni, hol is van a csúcs. Hamar meglett a kereszt, amit teljesen beborított a jég. Elkészültek a csúcsfotók, rendeztük sorainkat és mindannyian elindultunk lefelé, vissza a Stefanikához. Pár ember kivételével senki sem kívánt a gerincen eltölteni 2-3 órát a szélben és a ködben. Látni nem láttunk volna semmit, viszont legalább veszélyes lett volna. Így aztán Zsolt főnök azt mondta h mindenkinek lefelé az irány.

Feszes testű hótalpas a Gyömbéren (2043m)

A Stefanikában melegedtünk egy órát, majd délben elindultunk leereszkedni. A Stefanika kb 1700m-en van. Délre elszállt a köd és szépséges napsütésben indultunk a brutál lejtőn. A hótalpak itt is nagyon jól jöttek. Ekkorra már mindenki elég jól belerázódott a használatba. Szemben velünk, folyamatosan jöttek felfelé a síelők. Elég combos túra az úgy felfelé. Az ereszkedős is fárasztó, de legalább szélcsend volt a völgyben és sütött a nap. Én hamarosan ki is cipzáraztam minden felsőt magamon. Egy idő után a csapat egyre több tagja úgy döntött, h a hótalp már nem kell mert a kellemes és enyhén süppedős hóban jobb lesz bakiban csattogni lefelé. Én az átlagnál tovább maradtam a hótalpban de amikor már lankásabbá vált a lejtő én is megszabadultam tőle. Kb 1,5 óra alatt értünk le és értünk aszfaltra. Innen még egy fél órás séta volt a parkoló a Chopok lábánal a buszhoz. Leraktuk a túrabotokat, és elcsomagoltuk a hótalpakat. Volt bőven időnk még sörözni egyet, mert a síelők csak a megbeszélt 4:15-ös találkozóra jöttek a buszhoz.

Tiszta időben ez a kilátás a Stefanikánál

Indulásra készen a napsütésben

Lefelé a völgyben

Remek hétvége volt még így is hogy a vasárnapi programot le kellett rövidíteni. A hótalpas túrázást érdemes kipróbálni és ha éppen nincs orkán akkor az alacsony Tátra erre pont jó terep. Viszont idén már nem akarok többet hóban túrázni :)