2016. február 2., kedd

Alaszka - Utolsó nap

AMoosement Land - Alaszka

Mivel repülőnk csak délután 2 körül indult, délelőttre tervezhettünk valami programot. Az ajánlat a szabad bámészkodás a városban és vásárlás vagy egy az Alaszkában őshonos őslakosok (indiánok) életét bemutató múzeum volt. A múzeumra szavaztunk. Alaska Native Heritage Center a hivatalos neve. Van egy nagyobb modern épület, amire mondhatjuk h múzeum, bár inkább kicsit közösségi ház. Vannak benne kiállítások, de kézműves műhelyek is. Van egy nagy tér színpaddal, ahol az őslakosok játékokat mutatnak be, vagy éppen zenélnek és táncolnak. Aztán van a skanzenszerű külső rész, ahol a különböző őslakosok házait építették fel.
Raven az alkotó, a bejáratnál
Én a rendelkezésre álló idő nagy részét, kint töltöttem. Körbejártam a házakban, elolvasgattam az információs táblákat. Némelyik házban 1-1 őslakos is volt. Na nem az öreg sámán-indián, hanem egy fiatal lány vagy fiú, aki az adott törzs leszármazottja, de természetesen angolul beszél és valszeg teljesen modern életet él. Az egyik megkérdezte tőlem, h mi szoktunk-e vadászni. Mondtam h vannak vadászok nálunk, de nem ebből élünk, nem így szerezzük a kaját, hanem ez már inkább csak hobbi. És mire vadásztok, jött az újabb kérdés. Az őz, szarvas és nyúl még megvolt neki, de a vaddisznót nem ismerte. Amikor elkezdtem magyarázni, h tudod olyan mint a malac, csak épp nagyobb a szőre, meg vadon él, stb akkor meg nagyon elkerekedett a szeme, mintha legalább is azt mondtam volna h emberevők vagyunk. Ez egy Athabascan indián volt, akik masszív rönkházakban éltek. Az atabaszk egy vándorló nép, de sokszor építettek állandó szálláshelyeket külön-külön a téli és a nyári időszakra, amit rendszerint más-más helyen töltöttek. Kisebb és nagyobb állatokra is vadásztak és természetesen feldolgozták a halakat is. (Emlékezzünk az első nap posztjára.) Az atabaszk indiánok vezérelve, h nem irányíthatnak mindent, inkább igyekeznek megérteni és elfogadni, mindazt amit az élet ad és ezen dolgokhoz alkalmazkodva élni.

Athabascan ház
Athabascan ház belülről


Athabascan szigetelés mohával
 A második ház a Yupik-é. Valójában úgy hivatkoznak rájuk, h Yup'ik és Cup'ik, ami két külön dialektusa a Yupik nyelvnek. Ők félig földbe vájt házakban laktak. Nagyon fontos h kétfajta lakrészt különböztettek meg: a férfiak a nagyobb qasgiq-ban laktak. Ez volt a közösségi élet helyszíne is, amin részt vehettek a nők és gyerekek is. Ők egyébként a kisebb ena-nak nevezett szálláson laktak és ott is főztek. A Yupik úgy gondolták, h a dolgok összefüggésben vannak egymással és ezeket a kapcsolatokat kell meglátni és megérteni, ahhoz h teljes életet élhessenek.


Yupik ház külön bejárattal nőknek és férfiaknak
Ezután jött az Inupiaq népcsoport. Valójában együtt a Szt Lawrence szigeteki Yupikkal. Az ő házukat nem fotóztam le, mert sehogy sem fért volna bele a fotóba, vagy éppen nem látszódott volna miért is különleges a házuk. Valójában ez a téli lakhelyük volt. Félig a földbe vájt házról van szó, de máshogy mint a Yupiknál. A ház bejárata az épülettől pár méterre volt és egy talajszint alatti alagúton keresztül lehetett eljutni a bejárattól a házba. Ennek az volt a logikája h a hideg levegő ott maradt az alagútban és nem hűlt le a tér, ahol éltek. Másik fontos tulajdonság, h fókaolajat használtak tüzelésre, világításra és főzésre is. Sokat halásztak és vadászták a tenger élőlényeit, akár a bálnákat is. A bálna minden részét felhasználták. A csontok pl kövekkel és fával együtt a mindennapi szerszámkészlet részét képezték. De a felfújt főkabőr vagy a vízzel töltött fóka-hólyag is a felszerelés része volt, ezek ugyanis a parthoz vonzották a bálnákat. Az Inupiaq nép mélyen tisztelte az időseket, akik meséiken keresztül tanították a fiatalokat, hogyan éljék életüket.

Szila, melyet a tengervíz szűrésére használtak

Felfújt fóka a bálnák csalogatására

Néhány kellék a háztartásból

Bálna csontozva
Az Unangax és Alutiiq emberek partmenti népek. Alaszka déli partján, a Kodiak-szigetcsoporton és az Aleut-szigeteken éltek. A 18. századtól erős volt az orosz behatás, és ennek eredményeként nem csak ortodox templomok emlkedtek a településeken, hanem orosz szavak is szerves részét képezték a mindennapi szóhasználatnak. A fél-szubterrán házak náluk is tipikusak, de a bejárat rendszerint a tetőről volt. A hajózás az életük természetes része. Az Unangax nép iqyax-nak, az Alutiiq pedig kayak-nak hívta a rendszerint egyszemélyes és valamilyen bőrből készült vizi járművet. Vízálló öltözéküket rendkívül percízen varrták meg bőrből és különböző zsigeri részekből. Ezen emberek alapvető életelve az volt, h oszd meg mindened, amid van, mert az tesz téged is gazdaggá. Ezt annyira komolyan vették, h aki nem eszerint élt az büntették. A legdurvább esetben száműzték az alapelv ellen vétőket.

Totemes ház
Kenu


Egy totem
 Az utolsó része a skanzennek 4 népet mutatott be valamelyest együttesen. Az Eyak, Tlingit, Haida és Tsimishan népeket együtt az északnyugati part népeinek tekintik. Leírásuktól eltekintenék, mert elég hosszasan taglalják a különböző oldalak. Talán úgy tudom összefoglalni a közös elemeket, h ezek azok a népek, akik többszemélyes kenukat használtak a vizi utakhoz, mindegyiküknek voltak totemoszlopaik és a fa meghatározó alapanyag volt életükben.


Három totem egymás mellett
A kinti bóklászás befejeztével bementem a főépületbe. Ennek egyik oka volt, h tudtam lesz valami kis zenés-táncos előadás a színpadon. Egy pasi ült ott, mesélt, majd énekelt. Minden dalt az apjától vagy nagyapjától tanult. Minden dal kapcsolódott valamihez: egy életeseményhez, az időjáráshoz vagy éppen a szellemekhez szólt. Három leányzó ült mellette, valamelyest tradicionális ruházatban. Ők a dalok közben táncoltak. Azért ez nem a megszokott tánc volt. Leginkább csak felsőtestből mozogtak és a kezüket lendítették különböző módokon. A fél óra alatt egyetlen egyszer mozdultak lábból, akkor is egyetlen lépést téve előre, majd hátra.

Díszes terítő, mely minden alaszkai őslakost szimbólumát magán hordozza

Lábbeli

Tánc

Népviselet 1

Népviselet 2

Népviselet 3




Ezzel vége az Alaszkai beszámolónak. Jó kis kirándulás volt.


A különböző népekről angolul, a Heritage Center oldalán
Ugyanez magyarul egy wiki-oldalon, de nem minden népcsoportot említ

2016. február 1., hétfő

Alaszka - 9.nap

AMoosement Land - Alaszka

Szóval utolsó teljes napunkon, a Long Rifle motelben ébredtünk. Este relatív hamar nyugovóra tértünk, mert ugye nem volt wifi, nem volt tévé, nem volt sör sem. Az elhelyezés nem volt ideális, mert pl én is egy olyan szobát kaptam Jánossal, amiben csak egy francia-ágy volt. Azonban a magyar ember élelmes, és kitaláltuk h az utolsó része a lakósornak egy raktár. Az ajtó nem volt csukva, bementünk, szétnéztünk, és ketten rögtön úgy döntöttek h ott alszanak majd. A matracokat szétszedték így mindenkinek hatalmas helye lett. Az egyetlen kihívás az volt h ott nemigen volt fűtés, márpedig az éjszaka elég hűvös volt. Végül is mindenki túlélte. Volt időnk pihenni, mert az étteremben akarunk reggelizni, viszont az 9kor kezdődött. Nem a legjobb, de végül is belefért az időbe. Remek rénszarvas kolbászos rántottát toltam.
Első megállónk a pézsmatulok farm (Link) volt. Sokan nem vágják hogyan is néz ki, melyik állat is a pézsmatulok. Első körben gondolj egy bölényre. Ránézésre ez elég jó közelítés, de rendszertanilag más-más alcsaládba tartoznak. Mindkettő a tülkösszarvúak családjába tartozik, de a bölény tulokformák alcsalád, míg a tulok a kecskeformák alcsaládba tartozik. Elég masszív jószág. A néhány mázsás kifejlett példánynak jó vastag bundája van, és teste alján fonatokban lóg le. 

A farm

1-2 éves de már szép szarva van, és tű hegyes
Azért néztük meg a farmot, mert ott háziasítani próbálják. Alaszkában kiírtották a 19. században, de később újratelepítették. Miért kell háziasítani? Mert nem túl barátságos a vadonélő jószág és méreteinél fogva, kb semmi perc alatt tapos agyon vagy éppen töri össze minden csontodat és belső szervedet egy jól irányzott fejessel. Ez az a jószág, ami amolyan Zidánosan bírkózik meg fajtársaival. Rettenet kemény a fejük, de azért nem ritka a halálos kimenetelű harc ha éppen rivalizálnak. Szőre, teje és husa is használható, és valszeg könnyebb lenne megszerezni, ha mondjuk hívásra odajönnének, vagy nem ijednének meg a szimpla látványunktól. Szóval a Palmer melletti farm is első sorban a szőrméért igyekszik háziasítani. 
A szőre, a qivuit, állítólag a legfinomabb gyapjú. Ennek megfelelően kellően drága is. Sálak és sapkák készülnek belőle elsősorban és egy egyszerű kis sál 300 dollárnál kezdődött (láttam az árcímkét). Szóval itt megtudtuk pl h már elég jól halad a háziasítás. Több tulok már megtűri a gondozókat és nem csak a lehullott  szőrmét gyűjtik, de kefélik is az állatokat, amikor hullajtják a qivuit-ot. A háziasítási projekt 50 éve kezdődött és úgy saccolják h kb 250 év múlva tekinthetik majd befejezettnek. Szóval a farmon van egy kis bemutató terem, ahol mindenféle infót találunk a pézsmatulkokról, a farm alapításáról, mindennapjaikról. Aztán vezetett túrán lehet ismerkedni a jószágokkal. A túravezető eszméletlen mennyiségű infót zúdított ránk. Ő is kezdte természetesen a történelemmel. Aztán a farm bemutatása következett. Az állatoknak hatalmas területük van. Sokféle szempont alapján különítik el őket (tehát nem él az összes együtt), de az életkor egy alapvető dolog. Van karám az 1-2 éveseknek, a 3-5 éveseknek, az ennél idősebbeknek és a kicsikéknek is. Aztán szétszedik a bikákat és a teheneket is adott időkben. Amikor ott jártunk, pár tehén el volt különítve a többitől, mert éppen nem tudom milyen bajuk volt, de így volt a legjobb. A bikák meg túlságosan zaklatottak voltak már napok óta, így őket nem is nagyon láttuk, mert a legmesszebbi karámban voltak. Kicsit sétáltunk a karámok között, de nem az egész területen. Masszív drótháló választ el bennünket a tulkoktól, mert elég hirtelen a természetük. Ha éppen olyan hangulat jön rájuk támadnak. Fejjel előre, izomból nekünk és ilyenkor a kerítés megfogja őket. Kértek is bennünket h ne nagyon vakuzzunk vagy ne nagyon guggoljunk le közvetlenül 1-1 állat előtt, mert ezek mind elég jó eséllyel felhergelik őket. Némelyik nyugisan feküdt, mások csak álltak és míg mi őket, addig ők bennünket bambultak. A bundájuk tényleg nagyon finomnak látszik. Kedvem lett volna megsimogatni őket, de hát ez ugye szóba sem jöhetett. Egyetlen érintkezési lehetőség a fiatal, 3-4 hónapos bocik etetése volt. 

Ők már idősebbek

Egy közeli, a farmon kicsit levágják a szarvukat h ne tegyenek kárt egymásban vagy a gondozókban

Bébike etetése, félénk volt szegényke
A következő állomás egy régi aranybánya. Az Independence Mine (Függetlenség bánya) ma tulajdonképpen egy skanzenként működik a valaha volt Willow Creek-i bánya körzetben. A bánya természetesen nem működik már, de nagyjából mindent meg lehet tudni, amit az aranylázról érdemes. Az 1900as évek elején még két bánya működött ott, de 1938ban egyesültek, hogy aztán 1941-re már a csúcson legyenek és 204 embert foglalkoztassanak. A II. VH alatt, az aranybányászat nélkülözhető tevékenységnek volt nyilvánítva, így a háború alatt nem történt kitermelés. A háború végével aztán újra nyitották a bányát, de 1951ben végleg bezárták. 1980ben az állam elkezdte felújítani az épületeket, hogy a látogatóknak még élethűbb élményt nyújtsanak.

Panoráma

Erdei deréce (Fireweed)

Az Independence Mine területe
Azt hiszem réges rég itt egy gleccser csordogált, de ha nem, akkor is biztos, h egy szép nagy völgyben van a skanzen. Elég szép a kilátás. A terület jól bejárható, sokat lehet tanulni, mert rengeteg információs tábla van. Valójában már talán túl sok is. Persze lehet h csak azért éreztem így, mert amikor ott jártunk már elég jól szitált az eső és így leginkább siettem körbejárni. Az épületek törtfehér-szürkére vannak festve, piros ablakkerettel. Minden épület előtt van egy információs tábla, leírja mi volt az épület eredeti funkciója. Ezeket nem olvastam végig a már említett eső miatt, pedig lett volna rá idő és érdekelt volna is a dolog. Némelyik épület zárva volt, a többiben vagy valami kis múzeum működött vagy esetleg kávézó és ajándékbolt. Az egyre jobban eleredő eső miatt bemenekültem egybe, amiben a bányászok eszközeit lehetett tanulmányozni. Egyébként kint kezdtem körbejárni a területet a szabadban, miután megálltunk. Sok a rom is. Megvan a bánya bejárata. Lezárva. Néhol ott állnak a sínek, rajta 1-1 bányászvonat. Lehet sétálni kisebbet vagy nagyobbat. Tanulhatunk a bányászok életéről, a bányászat folyamatáról, a bányász-szlengről vagy éppen a kétféle módozatról, ahogy aranyat lehet bányászni, mert a föld is különféle módon rejti azt magába. Az egyik a hordalékos (placer) arany. A víz kioldja az aranyat a kőzetből, ami aztán homokkal és kaviccsal együtt lerakódik. Ezután jön ugye az aranymosó, aki a folyóágyból próbálja kimosni az aranyat, ahogy sok régi filmben is láthatjuk. A másik az ún. hardrock aranybányászat. Ezt nem tudom hogy mondjuk magyarul, de a hard az ugye kemény, a rock meg kő. Szóval ez az amikor a föld mélye valamilyen ércbe zárva tartja fogva az aranyat. Ahhoz h ehhez hozzáférjünk, már sokkal komolyabb technikára van szükség. 

Épületek egyen-színben

Bánya-vonat

Romokban

Romok és házak

Mindent kiállítanak
A bányatelep felfedezése után, utunk Anchorage-ba vezetett. Késő délután értünk oda, és mivel már csak a vacsi volt fix program, elmentünk a városba nézelődni és egy utolsót vásárolni. A nézelődésből megint csak nem sok minden lett, mert az eső kitartóan esett. Költöttem egy kis pénzt aztán mivel éppen alábbhagyott az eső a maradék időt sétával töltöttem. Igyekeztem nem eltévedni, így következetesen haladtam az utcákon, egy körfélét tegyek meg. Bár egy 300ezres városról beszélünk, Anchorage egészen élhetőnek tűnt. Tény h nagyon keveset láttam belőle. Az is biztos h csövesek ott is vannak, mert az ajándékboltból kilépve rögtön megpróbáltak lelejmolni. A másik, ami viszont szerintem az egész államra igaz, h a jó időt igyekeznek kihasználni és a várost színpompássá tenni. Anchorage-ban is rengeteg a virág és szivárvány minden színében pompáznak. Már nem is emlékszem pontosan, de talán fél9-re volt asztalunk egy helyen, amit János ajánlott. Nem könnyű asztalt kapni, de ez nem egy nagyon puccos hely, csupán nagyon népszerű, talán mert jól főznek. Dugig volt a hely, de a pincér rögtön jött, felvette a rendelést, magyarázott ha kérdeztünk és elfogadható várakozási idő után a kajákat is meghozta. Többen steak-et ettünk, ami elég jó volt, de nem oltári nagy. Egyik utastársunk viszont kipróbálta a királyrákot eredeti formájában. Hatalmas darabokat hoztak ki, de meg kellett küzdeni velük. Ehhez az ételhez már speciális kanál, kés, olló és tudja fene milyen egyéb eszközök járnak. Ők fejezték be utoljára a vacsit, de nem siettünk sehová. Aznap már csak az ágy várt bennünket.
Városkép - Anchorage

Színesben szép

Színesben szép

Színesben szép

Városkép - Anchorage

Városkép - Anchorage

Színesben szép

Városkép - Anchorage