Alaszka - Utolsó nap

AMoosement Land - Alaszka

Mivel repülőnk csak délután 2 körül indult, délelőttre tervezhettünk valami programot. Az ajánlat a szabad bámészkodás a városban és vásárlás vagy egy az Alaszkában őshonos őslakosok (indiánok) életét bemutató múzeum volt. A múzeumra szavaztunk. Alaska Native Heritage Center a hivatalos neve. Van egy nagyobb modern épület, amire mondhatjuk h múzeum, bár inkább kicsit közösségi ház. Vannak benne kiállítások, de kézműves műhelyek is. Van egy nagy tér színpaddal, ahol az őslakosok játékokat mutatnak be, vagy éppen zenélnek és táncolnak. Aztán van a skanzenszerű külső rész, ahol a különböző őslakosok házait építették fel.

Raven az alkotó, a bejáratnál

Én a rendelkezésre álló idő nagy részét, kint töltöttem. Körbejártam a házakban, elolvasgattam az információs táblákat. Némelyik házban 1-1 őslakos is volt. Na nem az öreg sámán-indián, hanem egy fiatal lány vagy fiú, aki az adott törzs leszármazottja, de természetesen angolul beszél és valszeg teljesen modern életet él. Az egyik megkérdezte tőlem, h mi szoktunk-e vadászni. Mondtam h vannak vadászok nálunk, de nem ebből élünk, nem így szerezzük a kaját, hanem ez már inkább csak hobbi. És mire vadásztok, jött az újabb kérdés. Az őz, szarvas és nyúl még megvolt neki, de a vaddisznót nem ismerte. Amikor elkezdtem magyarázni, h tudod olyan mint a malac, csak épp nagyobb a szőre, meg vadon él, stb akkor meg nagyon elkerekedett a szeme, mintha legalább is azt mondtam volna h emberevők vagyunk. Ez egy Athabascan indián volt, akik masszív rönkházakban éltek. Az atabaszk egy vándorló nép, de sokszor építettek állandó szálláshelyeket külön-külön a téli és a nyári időszakra, amit rendszerint más-más helyen töltöttek. Kisebb és nagyobb állatokra is vadásztak és természetesen feldolgozták a halakat is. (Emlékezzünk az első nap posztjára.) Az atabaszk indiánok vezérelve, h nem irányíthatnak mindent, inkább igyekeznek megérteni és elfogadni, mindazt amit az élet ad és ezen dolgokhoz alkalmazkodva élni.

Athabascan ház

Athabascan ház belülről

Athabascan szigetelés mohával

 A második ház a Yupik-é. Valójában úgy hivatkoznak rájuk, h Yup'ik és Cup'ik, ami két külön dialektusa a Yupik nyelvnek. Ők félig földbe vájt házakban laktak. Nagyon fontos h kétfajta lakrészt különböztettek meg: a férfiak a nagyobb qasgiq-ban laktak. Ez volt a közösségi élet helyszíne is, amin részt vehettek a nők és gyerekek is. Ők egyébként a kisebb ena-nak nevezett szálláson laktak és ott is főztek. A Yupik úgy gondolták, h a dolgok összefüggésben vannak egymással és ezeket a kapcsolatokat kell meglátni és megérteni, ahhoz h teljes életet élhessenek.

Yupik ház külön bejárattal nőknek és férfiaknak

Ezután jött az Inupiaq népcsoport. Valójában együtt a Szt Lawrence szigeteki Yupikkal. Az ő házukat nem fotóztam le, mert sehogy sem fért volna bele a fotóba, vagy éppen nem látszódott volna miért is különleges a házuk. Valójában ez a téli lakhelyük volt. Félig a földbe vájt házról van szó, de máshogy mint a Yupiknál. A ház bejárata az épülettől pár méterre volt és egy talajszint alatti alagúton keresztül lehetett eljutni a bejárattól a házba. Ennek az volt a logikája h a hideg levegő ott maradt az alagútban és nem hűlt le a tér, ahol éltek. Másik fontos tulajdonság, h fókaolajat használtak tüzelésre, világításra és főzésre is. Sokat halásztak és vadászták a tenger élőlényeit, akár a bálnákat is. A bálna minden részét felhasználták. A csontok pl kövekkel és fával együtt a mindennapi szerszámkészlet részét képezték. De a felfújt főkabőr vagy a vízzel töltött fóka-hólyag is a felszerelés része volt, ezek ugyanis a parthoz vonzották a bálnákat. Az Inupiaq nép mélyen tisztelte az időseket, akik meséiken keresztül tanították a fiatalokat, hogyan éljék életüket.

Szila, melyet a tengervíz szűrésére használtak

Felfújt fóka a bálnák csalogatására

Néhány kellék a háztartásból

Bálna csontozva

Az Unangax és Alutiiq emberek partmenti népek. Alaszka déli partján, a Kodiak-szigetcsoporton és az Aleut-szigeteken éltek. A 18. századtól erős volt az orosz behatás, és ennek eredményeként nem csak ortodox templomok emlkedtek a településeken, hanem orosz szavak is szerves részét képezték a mindennapi szóhasználatnak. A fél-szubterrán házak náluk is tipikusak, de a bejárat rendszerint a tetőről volt. A hajózás az életük természetes része. Az Unangax nép iqyax-nak, az Alutiiq pedig kayak-nak hívta a rendszerint egyszemélyes és valamilyen bőrből készült vizi járművet. Vízálló öltözéküket rendkívül percízen varrták meg bőrből és különböző zsigeri részekből. Ezen emberek alapvető életelve az volt, h oszd meg mindened, amid van, mert az tesz téged is gazdaggá. Ezt annyira komolyan vették, h aki nem eszerint élt az büntették. A legdurvább esetben száműzték az alapelv ellen vétőket.

Totemes ház

Kenu

Egy totem

 Az utolsó része a skanzennek 4 népet mutatott be valamelyest együttesen. Az Eyak, Tlingit, Haida és Tsimishan népeket együtt az északnyugati part népeinek tekintik. Leírásuktól eltekintenék, mert elég hosszasan taglalják a különböző oldalak. Talán úgy tudom összefoglalni a közös elemeket, h ezek azok a népek, akik többszemélyes kenukat használtak a vizi utakhoz, mindegyiküknek voltak totemoszlopaik és a fa meghatározó alapanyag volt életükben.

Három totem egymás mellett

A kinti bóklászás befejeztével bementem a főépületbe. Ennek egyik oka volt, h tudtam lesz valami kis zenés-táncos előadás a színpadon. Egy pasi ült ott, mesélt, majd énekelt. Minden dalt az apjától vagy nagyapjától tanult. Minden dal kapcsolódott valamihez: egy életeseményhez, az időjáráshoz vagy éppen a szellemekhez szólt. Három leányzó ült mellette, valamelyest tradicionális ruházatban. Ők a dalok közben táncoltak. Azért ez nem a megszokott tánc volt. Leginkább csak felsőtestből mozogtak és a kezüket lendítették különböző módokon. A fél óra alatt egyetlen egyszer mozdultak lábból, akkor is egyetlen lépést téve előre, majd hátra.

Díszes terítő, mely minden alaszkai őslakost szimbólumát magán hordozza

Lábbeli

Tánc

Népviselet 1

Népviselet 2

Népviselet 3

Ezzel vége az Alaszkai beszámolónak. Jó kis kirándulás volt.


A különböző népekről angolul, a Heritage Center oldalán
Ugyanez magyarul egy wiki-oldalon, de nem minden népcsoportot említ

Alaszka - 9.nap

AMoosement Land - Alaszka

Szóval utolsó teljes napunkon, a Long Rifle motelben ébredtünk. Este relatív hamar nyugovóra tértünk, mert ugye nem volt wifi, nem volt tévé, nem volt sör sem. Az elhelyezés nem volt ideális, mert pl én is egy olyan szobát kaptam Jánossal, amiben csak egy francia-ágy volt. Azonban a magyar ember élelmes, és kitaláltuk h az utolsó része a lakósornak egy raktár. Az ajtó nem volt csukva, bementünk, szétnéztünk, és ketten rögtön úgy döntöttek h ott alszanak majd. A matracokat szétszedték így mindenkinek hatalmas helye lett. Az egyetlen kihívás az volt h ott nemigen volt fűtés, márpedig az éjszaka elég hűvös volt. Végül is mindenki túlélte. Volt időnk pihenni, mert az étteremben akarunk reggelizni, viszont az 9kor kezdődött. Nem a legjobb, de végül is belefért az időbe. Remek rénszarvas kolbászos rántottát toltam.

Első megállónk a pézsmatulok farm (Link) volt. Sokan nem vágják hogyan is néz ki, melyik állat is a pézsmatulok. Első körben gondolj egy bölényre. Ránézésre ez elég jó közelítés, de rendszertanilag más-más alcsaládba tartoznak. Mindkettő a tülkösszarvúak családjába tartozik, de a bölény tulokformák alcsalád, míg a tulok a kecskeformák alcsaládba tartozik. Elég masszív jószág. A néhány mázsás kifejlett példánynak jó vastag bundája van, és teste alján fonatokban lóg le. 

A farm

1-2 éves de már szép szarva van, és tű hegyes

Azért néztük meg a farmot, mert ott háziasítani próbálják. Alaszkában kiírtották a 19. században, de később újratelepítették. Miért kell háziasítani? Mert nem túl barátságos a vadonélő jószág és méreteinél fogva, kb semmi perc alatt tapos agyon vagy éppen töri össze minden csontodat és belső szervedet egy jól irányzott fejessel. Ez az a jószág, ami amolyan Zidánosan bírkózik meg fajtársaival. Rettenet kemény a fejük, de azért nem ritka a halálos kimenetelű harc ha éppen rivalizálnak. Szőre, teje és husa is használható, és valszeg könnyebb lenne megszerezni, ha mondjuk hívásra odajönnének, vagy nem ijednének meg a szimpla látványunktól. Szóval a Palmer melletti farm is első sorban a szőrméért igyekszik háziasítani. 

A szőre, a qivuit, állítólag a legfinomabb gyapjú. Ennek megfelelően kellően drága is. Sálak és sapkák készülnek belőle elsősorban és egy egyszerű kis sál 300 dollárnál kezdődött (láttam az árcímkét). Szóval itt megtudtuk pl h már elég jól halad a háziasítás. Több tulok már megtűri a gondozókat és nem csak a lehullott  szőrmét gyűjtik, de kefélik is az állatokat, amikor hullajtják a qivuit-ot. A háziasítási projekt 50 éve kezdődött és úgy saccolják h kb 250 év múlva tekinthetik majd befejezettnek. Szóval a farmon van egy kis bemutató terem, ahol mindenféle infót találunk a pézsmatulkokról, a farm alapításáról, mindennapjaikról. Aztán vezetett túrán lehet ismerkedni a jószágokkal. A túravezető eszméletlen mennyiségű infót zúdított ránk. Ő is kezdte természetesen a történelemmel. Aztán a farm bemutatása következett. Az állatoknak hatalmas területük van. Sokféle szempont alapján különítik el őket (tehát nem él az összes együtt), de az életkor egy alapvető dolog. Van karám az 1-2 éveseknek, a 3-5 éveseknek, az ennél idősebbeknek és a kicsikéknek is. Aztán szétszedik a bikákat és a teheneket is adott időkben. Amikor ott jártunk, pár tehén el volt különítve a többitől, mert éppen nem tudom milyen bajuk volt, de így volt a legjobb. A bikák meg túlságosan zaklatottak voltak már napok óta, így őket nem is nagyon láttuk, mert a legmesszebbi karámban voltak. Kicsit sétáltunk a karámok között, de nem az egész területen. Masszív drótháló választ el bennünket a tulkoktól, mert elég hirtelen a természetük. Ha éppen olyan hangulat jön rájuk támadnak. Fejjel előre, izomból nekünk és ilyenkor a kerítés megfogja őket. Kértek is bennünket h ne nagyon vakuzzunk vagy ne nagyon guggoljunk le közvetlenül 1-1 állat előtt, mert ezek mind elég jó eséllyel felhergelik őket. Némelyik nyugisan feküdt, mások csak álltak és míg mi őket, addig ők bennünket bambultak. A bundájuk tényleg nagyon finomnak látszik. Kedvem lett volna megsimogatni őket, de hát ez ugye szóba sem jöhetett. Egyetlen érintkezési lehetőség a fiatal, 3-4 hónapos bocik etetése volt. 

Ők már idősebbek

Egy közeli, a farmon kicsit levágják a szarvukat h ne tegyenek kárt egymásban vagy a gondozókban

Bébike etetése, félénk volt szegényke

A következő állomás egy régi aranybánya. Az Independence Mine (Függetlenség bánya) ma tulajdonképpen egy skanzenként működik a valaha volt Willow Creek-i bánya körzetben. A bánya természetesen nem működik már, de nagyjából mindent meg lehet tudni, amit az aranylázról érdemes. Az 1900as évek elején még két bánya működött ott, de 1938ban egyesültek, hogy aztán 1941-re már a csúcson legyenek és 204 embert foglalkoztassanak. A II. VH alatt, az aranybányászat nélkülözhető tevékenységnek volt nyilvánítva, így a háború alatt nem történt kitermelés. A háború végével aztán újra nyitották a bányát, de 1951ben végleg bezárták. 1980ben az állam elkezdte felújítani az épületeket, hogy a látogatóknak még élethűbb élményt nyújtsanak.

Panoráma

Erdei deréce (Fireweed)

Az Independence Mine területe

Azt hiszem réges rég itt egy gleccser csordogált, de ha nem, akkor is biztos, h egy szép nagy völgyben van a skanzen. Elég szép a kilátás. A terület jól bejárható, sokat lehet tanulni, mert rengeteg információs tábla van. Valójában már talán túl sok is. Persze lehet h csak azért éreztem így, mert amikor ott jártunk már elég jól szitált az eső és így leginkább siettem körbejárni. Az épületek törtfehér-szürkére vannak festve, piros ablakkerettel. Minden épület előtt van egy információs tábla, leírja mi volt az épület eredeti funkciója. Ezeket nem olvastam végig a már említett eső miatt, pedig lett volna rá idő és érdekelt volna is a dolog. Némelyik épület zárva volt, a többiben vagy valami kis múzeum működött vagy esetleg kávézó és ajándékbolt. Az egyre jobban eleredő eső miatt bemenekültem egybe, amiben a bányászok eszközeit lehetett tanulmányozni. Egyébként kint kezdtem körbejárni a területet a szabadban, miután megálltunk. Sok a rom is. Megvan a bánya bejárata. Lezárva. Néhol ott állnak a sínek, rajta 1-1 bányászvonat. Lehet sétálni kisebbet vagy nagyobbat. Tanulhatunk a bányászok életéről, a bányászat folyamatáról, a bányász-szlengről vagy éppen a kétféle módozatról, ahogy aranyat lehet bányászni, mert a föld is különféle módon rejti azt magába. Az egyik a hordalékos (placer) arany. A víz kioldja az aranyat a kőzetből, ami aztán homokkal és kaviccsal együtt lerakódik. Ezután jön ugye az aranymosó, aki a folyóágyból próbálja kimosni az aranyat, ahogy sok régi filmben is láthatjuk. A másik az ún. hardrock aranybányászat. Ezt nem tudom hogy mondjuk magyarul, de a hard az ugye kemény, a rock meg kő. Szóval ez az amikor a föld mélye valamilyen ércbe zárva tartja fogva az aranyat. Ahhoz h ehhez hozzáférjünk, már sokkal komolyabb technikára van szükség. 

Épületek egyen-színben

Bánya-vonat

Romokban

Romok és házak

Mindent kiállítanak

A bányatelep felfedezése után, utunk Anchorage-ba vezetett. Késő délután értünk oda, és mivel már csak a vacsi volt fix program, elmentünk a városba nézelődni és egy utolsót vásárolni. A nézelődésből megint csak nem sok minden lett, mert az eső kitartóan esett. Költöttem egy kis pénzt aztán mivel éppen alábbhagyott az eső a maradék időt sétával töltöttem. Igyekeztem nem eltévedni, így következetesen haladtam az utcákon, egy körfélét tegyek meg. Bár egy 300ezres városról beszélünk, Anchorage egészen élhetőnek tűnt. Tény h nagyon keveset láttam belőle. Az is biztos h csövesek ott is vannak, mert az ajándékboltból kilépve rögtön megpróbáltak lelejmolni. A másik, ami viszont szerintem az egész államra igaz, h a jó időt igyekeznek kihasználni és a várost színpompássá tenni. Anchorage-ban is rengeteg a virág és szivárvány minden színében pompáznak. Már nem is emlékszem pontosan, de talán fél9-re volt asztalunk egy helyen, amit János ajánlott. Nem könnyű asztalt kapni, de ez nem egy nagyon puccos hely, csupán nagyon népszerű, talán mert jól főznek. Dugig volt a hely, de a pincér rögtön jött, felvette a rendelést, magyarázott ha kérdeztünk és elfogadható várakozási idő után a kajákat is meghozta. Többen steak-et ettünk, ami elég jó volt, de nem oltári nagy. Egyik utastársunk viszont kipróbálta a királyrákot eredeti formájában. Hatalmas darabokat hoztak ki, de meg kellett küzdeni velük. Ehhez az ételhez már speciális kanál, kés, olló és tudja fene milyen egyéb eszközök járnak. Ők fejezték be utoljára a vacsit, de nem siettünk sehová. Aznap már csak az ágy várt bennünket.

Városkép - Anchorage

Színesben szép

Színesben szép

Színesben szép

Városkép - Anchorage

Városkép - Anchorage

Színesben szép

Városkép - Anchorage

Alaszka - 8.nap

AMoosement Land - Alaszka

Nos innen kicsit nehezebb az írás, mert az utolsó 3 napról nem írtam akkor frissen, úgyhogy most elő kell kotorjam az emlékeket (a képek segítségével) és az alapján összehozni a memoárt.

Szóval ugye Valdezban vagyunk (angol / magyar). Nagyon fontos pontja Alaszkának. Az előző posztban említettem h a Richardson Highway Valdezt köti össze Fairbanks-el, szóval szárazföldön máris fontos pontnak tűnik. Aztán ugye ott a kikötő. Egész évben fagymentes. Tehát lehet hajózni éjjel nappal. És jönnek is a hajók, jó nagyok is, mert itt van a TAPS (kőolajvezeték) vége. A vezeték 1977ben készült el, és azóta állítólag minden héten 3-5 tanker jön, hogy az olajvezetéken ide szállított terméket tovább vigye. Amikor mi ott voltunk én nem láttam h lett volna benn tanker.

Valdez - kikötő

Valdez - kikötő

Reggel vagy nem indultunk túl korán vagy én nagyon időben keltem, de az biztos h még reggeli előtt én egy kis sétára indultam. A szállás szinte szomszédságában volt a kikötő, a későbbiekben meglátogatott 2 múzeum és egy kis ösvény (The Overlook Trail), ami mivel pici dombra vitt fel, jó kilátást biztosított a környékre. Én ide kapaszkodtam fel és közben elolvastam az elmaradhatatlan felhomályosítást medve ügyben (Medve-ABC). Az ABC persze angolul működik: A is for Access, azaz hozzáférés a kajához. Na nem kézből etetésre gondolnak, hanem h a természetes környezetükben megtalálják a kaját, amire szükségük van a téli pihenő előtt. B is for Best Behaviour, azaz megfelelő viselkedés. A már ismert dolgokra emlékeztet, csapjunk zajt, kerüljük el őket, zárjuk el a kaját, stb. És C is for Common sense, azaz józan paraszti ész. Örüljünk, h együtt élhetünk a mackókkal, de tartsuk meg a kellő távolságot. A dombtetőn valóban szép volt a kilátás: ha a szállásunknak nagyjából háttal álltam, akkor balra valahol nagyon messze 8 óránál lehetett a régi Valdez területe (erről később), aztán 10 óránál volt a kikötő a kis hajók számára, előttem 12 óránál az öböl, és valahol 1-2 óránál a messze túlparton voltak a hatalmas olajtartályok, mögöttem pedig a város ébredezett. A város képe nem túl izgalmas. Egyszerű házikók, kellő távolságra egymástól, mindenféle színekben, sokszor fákkal tarkítva, mögötte hegyek.

Medve-ABC

Valdez kikötő felhőkkel és balra a tartályokkal

Valdez - egyszerű kisváros

Útban lefelé, találkoztam egy fehér nyuszival. Nem lepődtem meg túlzottan, mert már előző este is láttunk nyulakat mindenfelé, szabadon mászkálni. Ezek vagy vadon élnek, vagy valami tenyésztőtől nagyon megléphettek. Mivel előző este egy közeli szálloda éttermében ettünk, utána még sétáltunk kicsit a kikötőben, de én reggel is visszatértem oda, pár fotó erejéig. Ja itt is volt egy elég nagy lakókocsi park. Ki is volt írva h ne mászkáljál be, mert a kocsikban lakók pihennek. A wiki szerint Valdezban esik a legtöbb hó Amerikában. Hát erre kérem fel is készülnek, láttam traktor hólánccal. Nem gyenge (kép lentebb). Visszatértem a szállásra reggelizni. Utána pakolás be kocsiba és indulás.

Hihetetlen, de még mindig a kikötő

Láncos hótoló

Először mint már említettem múzeumba mentünk. A Valdez Múzeum volt az első, rettenetes 3 perces sétára a szállástól. És mostmár emlékszem, h ez 9kor nyitott, ezért volt idő reggel nyugalmasan kelni, enni és nekem sétálni is. Ez egy nagyon kedves kis múzeum. Szerintem egy 3 órát itt lazán el tudtam volna tölteni. Ahogy belépünk, szinte mindjárt neki is megyünk egy a Prince William szorosban álló világítótoronyból származó lencsének. Akkora, mint én! Aztán ott van két remek, pirosban pompázó tűzoltó autó. Csodálatosan néznek ki! A múzeum mesél a város alapításáról, a földrengésről, az indiánokról, a pilótákról, akik először repültek ezen a vidéken, az aranylázról természetesen és a szomorú olajkatasztrófáról is. 

Lencse

Tűzoltó

A másik a Földrengés Múzeum. Valójában ez is a Valdez Múzeum része csak pár száz méterrel távolabb egy külön épületben. Itt a fő attrakció a régi Valdez maketten megvalósított mása. Miért régi? És miért írtam fentebb, h a régi Valdez területről? 1964-ben nagypénteken egy földrengés rázta meg Valdezt (a rengésről angolul itt bővebben). Állítólag 9.2es rengés volt és föld szabályosan hullámzott. Ez persze nem csoda, mivel a régi Valdez, ha jól rémlik, olyan területen épült fel, ahová valaha egy gleccser hordta hordalékát. Tehát nem egy kemény sziklás talajról beszélünk, hanem egy laza, fagyos alapról. A lényeg h a város alatt elcsúszott a talaj. A part menti szakasz beszakadt a vízbe. A halálesetek is itt történtek. Éppen benn állomásozott az SS Chena, egy kereskedelmi hajó, ami rendszeres vendége volt a városnak és 28 ember a mólón tartózkodott a rengés idejében. A városban senki sem halt meg, "csak" az a 28ember, mert a móló beszakadt alattuk és a múzeumban látott kisfilm alapján a Chena is rájuk dőlt. Továbbá még 4 ember a hajón. Az emberek pár évig ott maradtak, de valójában egy új város kezdett épülni, 2 mérfölddel arrébb, ahol stabilabb volt a terület. 54 házat állítólag át is szállítottak az új városba a régiből.

A régi város helye

Tábla jelöli az olajtelep helyét a régi Valdezban

Elhagytuk a várost és megálltunk a régi Valdez helyén. Sok látni való nincs. Teljesen elbontották és elhagyatottan áll a terület. Pár helyen karókon pici tábla hirdeti h a régi város melyik épülete állt ott. További pár helyen ott az épület padlója. A vízből kilátszanak a móló oszlopai. Pár perces sétát tettünk itt, majd újra előrébb mentünk pár mérföldet az autóval és ott egy hosszabb sétára indultunk. Egy kis túrára a kecske-ösvényen (Goat Trail). Az 1900as évek elején a hadsereg használta ezt az utat, itt szállítottak kb mindent Valdezba. Nem tudom pontosan milyen hosszú mert 2,5-től 5 mérföldig találtam utalásokat, de szerintem mi kb 2 mérföldet mehettünk. A lényeg h a Lófarok vízesésnél lyukadtunk ki. Az út nagyon szép helyen visz. Először kicsit kaptattunk fölfelé de aztán nagyrészt szintben visz. Csodálatos sűrű az erdő, mintha valami trópusi területen lennénk. Szokás szerint akad bőven gomba, és itt-ott szép virágok is. Néhol egészen széles az út, de akadnak helyek ahol csak libasorban lehet menni, sőt a vízeséshez közeledve, a jobb oldalunkon hatalmas mélység tátong. Természetesen itt is élnek mackók és jávorszarvasok, úgyh a figyelmeztetés ki is volt rakva, h hogyan viselkedjünk. A végén rálátunk a Menyasszonyifátyolra és csak utólag látjuk, h valahol a Lófarok felett sétáltunk el.

Szépség az erdő mélyén

Misztikus fák

Látkép a Goat-trail vége felé

Rálátás a Menyasszonyifátyolra

Lófarok vízesés

A túra után autóba vágtuk magunkat és a Highwayen és a Thompson Pass-on keresztül meg sem álltunk a Worthington gleccserig. Itt tartottuk az ebédszünetet. Én leültem egy sziklára, és előkaptam az elemózsiát. Eszegettem, lőttem pár képet. Ahogy aztán az úton továbbhaladtunk egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy jávorszarvas tehén csak pár méterre az úttesttől, kényezteti magát a vízben. Lassítás, tolatás, ajtó csendes kihúzása és vad fotózás. Nagyon nyugodt jószág volt, nem sietett sehová. Mások is megálltak és ő egész addig engedte h bambuljuk, amíg egy 6-8 fős motor társaság meg nem érkezett. Ők már túl hangosak voltak neki, akkor elillant. Ezután kicsit monoton autózás következett. Elhaladtunk a Wrangell-St Elias mellett, de mivel még több felhő volt az égen, mint előző nap, nem álltunk meg újra. Én kicsit el is bóbiskoltam és egyszer arra ébredtem, h nagyon sötét van. Hatalmas felhők jöttek és először csak azt láttuk, h messze a távolban esik, aztán kis idő múlva már mi is szakadó esőben autóztunk.

Kilátás az ebédnél - Worthington gleccser

Barátságos jávorka

Gyülekeznek a sötét felhők

Látkép útközben

Délután négy körül érkeztünk a Matanuska gleccserhez. Ez egy elég nagy képződmény. 43km hosszú és néhol 6,3km széles. Viszont ez az egyetlen gleccser, amit meglátogattunk és belépő díjat kellett fizetni. Némi tanácskozás után úgy döntöttünk, h még aznap lemegyünk. A döntést az alapján hoztuk meg h ugye aznap már esett egyszer és a következő napokra egyre több esőt mondtak. Tehát az esti látogatás viszonylag jónak tűnt, mert akkor éppen úgy tűnt h 1-2 óráig nem lesz eső. Ezzel szemben reggelre csak a jó Isten tudta volna megjósolni mi várható. A belépő 25 dollár. Elég borsos, főleg h ezért semmit nem kapunk. Úgy értem, h ez nem vezetett túra vagy hasonló, hanem ez azt jelenti h megközelíthetjük a gleccsert autóval, aztán parkolás után a saját felelősségünkre sétálhatunk rajta a kijelölt szakaszon. Amúgy vannak túrák is a Matanuskán. A legizgisebb 5-6 órás túra, és a gleccser belsejébe is bemegy. Ez azonban valahol 100 és 200 dollár között van. Én ugye szeretek túrázni, szóval akár egy ilyen kalandban is benne lettem volna, hisz ki tudja járok e még az életben hasonló nagyságú gleccsernél. Hanem ilyen jellegű megmozdulás nem volt betervezve a programba, tehát adott volt h a 25 dolláros belépőből hozzuk ki amit lehet.

Matanuska az útról

Matanuska "szemből"

Járműből való kiszállás után, megindult a séta. A bejárható területet piros bólyák jelölték. Valójában semmi sem tartott vissza attól h tovább menjünk. Egy piknik asztalra volt csupán felragasztva, h aki innen tovább megy az saját felelősségére teszi és kb úgy hal meg ahogy nem akar. Sokan tovább is mentek, talán h megérintsék a tiszta fehér gleccsert, de amúgy sok értelmét nem láttam annak h 100-200 méterrel bentebb sétáljunk, mert onnan se láthattunk többet. Miért mondom h további sétával volt elérhető a tiszta gleccser? Azért mert az eleje (ami valójában ugye a vége) csupa sár. Igazából úgy nézett ki, h a talajon kezdesz sétálni a gleccser felé, aztán egyszer csak azt veszed észre h már jégen vagy, csak éppen cement-szürke a teteje. Gondolom azért mert a boldog turista ugye ott járkál rajta, tehát ráviszi a földet. Másrészt ez a hatalmas gleccser maga alatt vájja a völgyet és ahogy mozog valamennyit felgyűr a talajból. Szóval sétálgattunk a gleccseren. Nem volt meleg. Az a hatalmas jégtömeg ugye leadja a hideget úgyhogy a pulcsit érdemes volt behúzni magunkon. Persze voltak más turisták is, néhányan teljesen idióták. Strandpapucsban sétálgattak a gleccseren. Amúgy néha elgondolkoztam mennyire biztonságos ez a séta. Időről időre hatalmas repedéseket láttunk. A lábunk alatt ki tudja milyen vastag volt a jég, és egy 2-3 cm széles repedés még nem tűnt ijesztőnek, de amikor már a lábam belefért volna, akkor azért elgondolkoztam, mi van ha ez itt törik és beesek a résbe. Ki tudja, hol az alja?! Aztán voltak olyan vertikális(jellegű) repedések is, amibe én is simán befértem.

Cement-szürke anyag = a jég teteje

Emberek, jég, bólyák

Olvadozás

Repedések

Tájkép a gleccseren

Nagyon nagy repedés

Nagyon izgalmas kis séta volt ez. Egyáltalán nem bántam (bánom) a kifizetett pénzt. Nem siettünk sehová, de egy órácska után elkezdtünk az autó felé orientálódni. Ekkorra viszont kezdett kirajzolódni egy szivárvány a Matanuska felett. Így aztán elmondhatatlanul szép képpel zártuk a gleccser túrát, és egyik legszebb élményünket gyűjtöttük be Alaszkában. Mire a kocsihoz visszaértünk, a kicsi szivárvány már pompázatos volt. Nem tudom mennyi képet lőttem, csak nyomtam a gombot.

Gleccser szivárvánnyal

A csapat (mínusz a fotós)

Ezzel a napnak még nem volt vége. Emlékezzünk, egy gleccsernél ebédeltem. Mivel a Matanuska szomszédságában szálltunk meg éjszakára, így gleccser mellett volt a vacsora is. Az étterem egy a kabinoktól különálló épületben van és az asztaltól a gleccsert nézhettem vacsi közben is. Az étteremben amúgy számtalan állat volt kitömve. Már nem tudom megmondani mit vacsiztam, de finom volt. Csak egy dolog rontotta kicsit az este hangulatát. Nem adtak sört elvitelre. Nem tudom mitől féltek, talán azt gondolták h majd szétszedjük a berendezést, pedig mi csak még egy sört szerettünk volna elszürcsölni, amíg beszélgetünk kicsit. Mivel azonban az étterem 9kor bezárt és másnap sem nyitott 9 előtt, volt 12 óránk pihenni. Nem a legjobb szállás volt. Mint említettem, kabinszerű épületekben voltunk. csak ágy, kézmosó és WC volt az alapfelszerelés. Kb minden 3. kabinban volt zuhanyzó. Plusz volt egy fürdőszoba a kabinsor végén. Nem baj, aludni tudtunk.