Kéktúra - Szajki-tavaktól Zalaszántóig

Rápörögtem erre a sétálásra. Kivételesen most nem időre mentem, hanem azért, h nézelődjek. Ez részben sikerült is.

Van egy olyan h Kéktúra. Nem túl hosszú, cirka 1100km. Kishazánk északi felén húzódik, Írott-kőtől Hollóházáig. Ez egy túraútvonal, amit a kék sáv jelez. Egy haver fejébe vette h végigcsinálja. Nem, nem ő az egyetlen, de ismeretségi körömben ő az első, akiről tudom, h meg akarja csinálni. Szóval elkezdte, havonta rászán némi időt és szólt nekem is. Most először csatlakoztam egy hétvégére.

A Kéktúrát ha hivatalosan és bizonyítottan végig akarod járni, akkor van hozzá egy bizonyítvány, amibe a teljesítéséket regisztrálod. Részletek a Kéktúra honlapján, de amúgy egyszerűsítve: vannak ellenőrzőpontok ahol pecsételni kell. Ha minden pontról megvan a pecsét, akkor kérheted ismerjék el, hogy te ezt lesétáltad és akkor kaphatsz egy jelvényt, kézfogást, stb. NE ezért sétáld le, hanem azért h mozogj és némiképp megismerd az országot.

Szóval belecsaptunk a lecsóba és az volt a terv h a szajki erdészháztól a Sümegig tartó szakaszt (29km) lenyomjuk szombaton, vasárnap megnézzük Sümeg várát és aztán még egy 7km-es szakasszal leveztünk. Vasárnap délután esetleg még meg is áztatjuk habtestünket valami vízbe. Nos végül is ez utóbbi összejött, csak nem úgy ahogy mi gondoltuk. De ne szaladjunk ennyire előre.

Péntek este a csapat 2 gépjárművel elviharzott a Szajki tavakhoz, ahol is az éjszakát egy bérelt házikóban töltöttük. Ettünk-ittunk és igyekeztünk a magfúziós reaktorként működő cserépkályha mellett nem elolvadni. Reggel időben keltünk, 8:37 körül indítottam el a trekkert, de 8:48at regisztráltam fejben effektív indulási időpontként. Reggel ugyanis elkezdődött azon dolgok felismerése, amelyek végigkísér(tett)ék a hétvégét. A csipet-csapat egyik tagja erősen hiányolta a pénztárcáját és iratait. Kiderült, hogy egy benzinkúton maradt. De legalább pár telefon után kiderült, hogy megvan és nem kell majd egy vagyon költeni a papírok pótlására.

Nagyon szép napsütésben indultunk és az erdő még így télen is szépségesnek bizonyult. A kék jelzés szépen adta magát mindenhol, nem volt kérdés merre menjünk. Mondjuk okleveles térképolvasó is volt a csapatban, így nem biztonságban érezhettük magunkat. Az első 2 óra elrepült, csak épp a kilométerek nem fogytak. Lelkesen fotózgattunk és kényelmes tempóban poroszkáltunk. Ez meg is látszott, hiszen a 2 óra után még nem volt meg a 8km. Viszont őzek és szarvasok ugrándoztak előttünk keresztbe az úton. Néha csak pár méterre voltunk tőlük, mégis nekem akkor sikerült lencsevégre kapni egyet, amikor egy (feltehetőleg gázvezetéket jelölő) fátlan sávon messziről észrevettem egy szép szarvast álldogálni. A többieknek intettem h nem baj, ha nem kiabálunk, és igyekeztem a 30x-os zoom mellett stabilan tartani a gépet.

Jó nagy fa

Sok-sok fa

Szarvas

A terep sem volt rossz. Eleinte még voltak aszfaltos jellegű szakaszok is, de ha nem akkor is teljesen könnyen járható volt az út. Itt-ott persze akadt némi sár, de semmi komoly. Ennek ellenére a csapat fele pöpecül kamásliban nyomta a túrát.

Az első pecsételő dobozt elég nehezen értük el. Számomra nem világos, hogy miért vannak ilyen szakaszok. 14km-t kellett menni. Jó, ezt így is úgy is lesétáljuk, de a teljesítménytúrákról tudom h lelkileg sokat számít elérni az egyes EP-ket. Odaérsz, pecsételsz, 1-2 percig kifújod magad és nyugtázod, hogy egy szakasz megvan. Itt meg ugye 14km után jött az első ilyen jellegű megerősítés. Ráadásul eléggé elrejtették a pecsétet.

A csapat - by ICE

Pecsételés

Ezután egy 8km-es szakasz jött. Ebben már volt technikásabb pálya is, mert a sár miatt már néha kapaszkodni is kellett az út menti fákban, de még mindig teljesen vállalható. Aztán kiértünk egy aszfalt útra. Na, itt már éreztem, h az egész nap erősen támadó szél kezdte a fejemet szétnyomni. Az erdőben egészen jó volt, de itt az aszfalton teljes erővel megkaptuk a szelet, bár főként hátulról és némileg jobbról. Feltettem a sapkát, mert éreztem h a fejfájás már kellően kitartó. Az aszfaltról jobbra egy mező mellett sétáltunk. Ez egy rendkívül uncsi szakasz volt, ráadásul a szél tovább támadott. Átértünk egy másik útra, h aztán egy balossal visszatérjünk egy földútra. Azt hittem szívatás folyik és ugyanazt a monoton szakaszt kell letolni, csak visszafelé és 500m-rel odébb. De nem teljesen ugyanaz volt, és hamarosan meg is érkeztünk Kisvásárhelyre, ahol egy harangláb védte a pecsétet. Itt tartottunk egy kis szünetet, kajáltunk és én a helyi Marika nénitől vizet szereztem, mert erősen fogyóban volt a készletem.

Érdekes környék

A messzi messzi távolban

Az út, mely Sümegre vezet...

Tócsás, tükröződős

Fenyves

Címer

Vár belül

Ágyú

Vár alatt a csárda, játszótér és egyebek

Mindenki tudja, miből ihat

Várjáték

Kilátás

Az a hosszú az út, amin szombaton cammogtunk

Kőablak

Ólomkatonák csatáznak

Bejárat

Innen már csak egy laza 6km választott el bennünket Sümegtől. Sümeg vára amúgy már az előbb említett szeles aszfaltról látszott, de mondanom sem kell, marha távolinak tetszett még. Egy darabig erdős úton haladtunk, majd egyszer csak kilyukadtunk egy aszfaltos úton, ami semmi jóval nem kecsegetett. Egyrészt a vár ott volt előttünk az út végén, tehát azt jelentette h vélhetően a maradék sétát az úton kellett lenyomni. Másrészt egy kb 3-4km-es szakaszról beszéltünk. Ez nem túl bátorító a nap végén. Monoton, egyik láb a másik után, sose érjük el a várat, de rohadt messze van, érjünk már oda, álljon már el a szél, szétszakad a fejem. Odaértünk. Szerencsére a sümegi vasútállomás a városnak ezen a végén van, tehát éppen csak elértük a táblát, nyomtunk egy laza jobbost és ott is volt az állomás. Jól esett leülni és főképp bemenni a széltől védett váróba. Teljesítve: 30km 8 óra alatt

Itt jött a kísértés második felvonása. Most ugye 30km-re voltunk a szálláshelyünktől. És az autóktól is. Illetve hát csak az egyiktől, mert reggel - indulás előtt - az egyik autót elvittük a célba. Így ugye a csapat egyik fele beül, hazamegy a kocsival és a sofőr visszajön a maradékért. Kicsit kell csak várakozni, de ugye jobb mint még1x lenyomni 30km-t. Nos egy pici hiba csúszott a számításba: a slusszkulcs kissé a szálláson maradt. Telefonálgatás: csókolom, ott maradt, el kéne hozni meg értünk jönni, jajj kedveském én már nagyon fáradt vagyok, meg ez nagy út, meg izé, na de majd megkérek valakit hátha, várakozás, na kedveském a Sanyi bá majd értetek megy, csak még előbb összeszedi magát meg eljön a kulcsért, stb. Értünk jött. Mégis csak haza jutottunk. Esti program csilisbab befalása, maradék bor elfogyasztása, kupaktanács: mi legyen a vasárnapi program. Menjünk 21km-et a tevezett 7 helyett. Hmmm.... Jó. A DAL című csodaműsor végigszenvedése, 2msp alatt elalvás, reggel 8:30kor indulunk várat nézni.

Jó reggelt. Menjünk hát, nézzük meg Sümeg várát, ha már itt vagyunk. Összecuccoltunk, némi csúszással, de odaértünk. Séta fel a várba, amolyan bemelegítésként. Erős kaptatón haladtunk, mert a vár ugye nem a völgyben van rendszerint, hanem inkább hegyen. A vár kapujában kivel találkozom? Egy kollégával! Erre mekkora esély volt? Na mind1. A vár amúgy szerintem szép, és eléggé rendben is van, meg vár formájú is. Értsd, nem egy romhalmaz, hanem eléggé jó állapotban van. József várvédő jelentkezett a kapunál, h ő némi zseton fejében tart nekünk egy kis idegenvezetést kb 25 percben. Jó hát legyen, mondjad az érdekességeket. Namost, aki ezután megy a sümegi várba, annak a várat javaslom, viszont Józsi mester vezetését meg lehet ugrani. Szerintem, ha végigmész és olvasgatsz feliratokat, a kihelyezett táblákon, és esetleg előtte kicsit utánaolvasol a vár történetének, akkor is pont jó lesz. Az öreg után én végre betoltam egy kv-t amit egész 7végén hiányoltam, mert az erdőben ugye viszonylag ritka a kávézó. Közben egyik sofőrünk visszaugrott a szállásra, mert egy telefon sikeresen ott maradt. Kísértés harmadik felvonás.

Na de csapjunk a munkába is bele, mert lassan dél és a 21km azért az nem kevés. Jó, valójában kicsit csalni terveztünk azzal h Sümeg városán nem sétálunk végig, hanem a városon kívülről folytatjuk a sétát. A bosszú nem maradt el....

Megkezdtük a sétát, a két sofőr meg elment a célba, hogy az egyik kocsit ott letegye. Mire az első pecsételőhöz értünk, utól is értek. Igen, ez nem 14km után volt, hanem jóval hamarabb. Na akkor mehet a csapat megint együtt. Kicsit nehezebb volt a terep, mert hosszú emelkedő jött, ami ráadásul havas/jeges volt. Kaptattunk és én nekivetkőztem és pólóban toltam. Nem volt annyira nagy meleg, de a karomra ráizzadt a dzseki és ha mozogtunk akkor teljesen jó volt a póló. Mintegy 30 percig. Ugyanis megjött a beharangozott eső. Nem számítottunk sok esőre, mert 1mm-t jeleztek előre. Nos több lett. Először egy órán át valóban csak szemerkélt, de aztán belendült. Az út egy hegyen vezetett, és elég jó volt a táj, de én már vasárnap nem sokat fotóztam.

Fekete tó

Egy tisztásnál adódott a lehetőség, h kis kitérővel felmenjünk a Tátika várhoz. A csapat jelentősebb része - köztük én is - úgy döntött felmegyünk. Hát sok értelme nem volt, mert mire felértünk már rendesen esett. Kilátás nulla, a vár meg elég romos. Kicsit kifújtuk magunkat, én betoltam egy szenyát, aztán csapattuk lefelé. Konkrétan kocogva mentünk vissza a pihenőhöz, meg aztán tovább is amíg lejtett az út. Ekkor már éreztük, h a vasárnapban kevés lesz az élvezet. Egy szerpentinhez értünk ahol egy kis fa házikóban gondoltuk megpihenünk. Játszottunk a gondolattal, h várni kellene hátha eláll az eső, de nem úgy nézett ki, h a futó zápor mindjárt levonul. Menjünk. Ja, de merre. Itt jött el a pillanat (marha hosszú), amikor is vakon mentünk. Semmi, de semmi jel, sehol. Elértük a megyetáblát. Elolvastuk a leírást. Valami olyasmit írt, h a táblánál menjél le erősen hiányosan jelzett útra és éljél túl. Találtunk egy utat, ami ugyan azt mondta ne menj be, mert meghalsz, de mi bementünk. Itt kezdődött az igazi terep. Cupp-cupp, tics-tocs, amit akarsz. Egy darabig mentünk, de egyre csak zöld rettenet megkopott zöld kereszteket láttunk. A zöld kereszt pedig, nem kék sáv. Szopacs. Na akkor izzítsuk be a térképolvasó mesterünket. Térkép elő, jól megnéz. "Túltoltuk Béláim." "Nem kicsit, nagyon." "Nyergelj, fordulj." Több idézetet nem tudok, de érzitek, h vissza kellett menjünk. A megyetábla előtt volt, de nem kevéssel, egy útnak látszó sáv. Az lesz az. De ugye megy a halál teljesen vissza még vagy 300m-t. Itt egy mező előttünk, válasszuk a legrövidebb merőlegest. Átvágtunk. Odaértünk egy erdő szélébe és örültünk, mint állat, mert volt kérem újra kék jel. Mentünk kicsit egy erdő mellett, aztán meg be az erdőbe. Van jel, van jel, van jel. Van baromi nagy sár! Aztán meg volt annyi víz, h bizony éreztük h vagy lebegünk, vagy vízen járunk, vagy esetleg kimegyünk az erdőből és a mezőn/szántón próbálkozunk. Kimentünk, de ott is állt azért viz, aztán meg volt hó. Az a félig olvadt fajta. Lemek! Menjünk, menjünk, majd lesz valamit. Lett. Először is éreztem h átázott a kabát. Okay, hát ezzel még lehet élni, amíg mozogsz nincs gond. De a sok hó meg hólé nem kímélte a bakancsot se. Éreztem h nedvesedek és nem úgy ahogy kellemes lenne, hanem zokni szinten. Mese nincs, menni kell, majd csak odaérünk. Viszont már 4 órához közeledtünk és úgy saccoltam, h még mindig van 4km, ami ha hasonlóan mesés tájon visz, akkor félő h ránksötétedik.

A mező végén kis erdőn vágtunk át, aztán tisztás megint, de onnan lefelé vezetett út. Lementünk és találtunk egy szerpentint. Kaptató fel. Előre, ez legalább már mégsem a tocsogós szoppantyú. Elég jól mentünk, nem lazsáltunk, és egyszer csak egy kis faházhoz értünk. Innen jobbra volt a kék út, balra meg valami sztúpa meg templom. Na mondtam, h ami nem a haladási irányba esik, az engem hidegen hagy. Szó szerint, mert amint megálltunk, marha kényelmetlen volt az érzés h mindened vizes és kezdett a szél is feltámadni. Végső soron jobb lett volna megnézni a sztúpát, mert addig legalább mozogtam volna. Visszajöttek a sztúpa-nézők és nekivágtunk az útnak. Nem esett jól az első pár méter és kezdtem izgulni h a lábamat csak összetöröm a végére (vízhólyag, feldörzsölés stb), mert a nedves bőr könnyebben szakad, de nem volt mit tenni, az eső esett és én már nagyon vágytam rá h a célba érjünk. Mert a célban tudtam, h van valami kis presszó ahol enni és melegedni is lehet. Szerencsére hamar beértünk Zalaszántóra és a célba is betaláltunk. Gyorsan kivettem a kocsiból a táskát és nekikezdtem átöltözni (igen kinn az utcán, a presszó előtti filagória alatt). Sokadszorra állapítottam meg h isteni dolog túra után szárazba átvedleni és h mennyire okos vagyok, h mindig tartok legalább 1 pólót és egy pulcsit talonba h a túra végén felvegyem.

Ezen cuppogtunk át

Sztúpa

Rommá ázott Tomi

Kávé, forralt bor, hambi, sült krumpli. Ez volt a menüm. Kellemes melegben várakoztunk, amíg a csapat másik fele elment a másik kocsiért, illetve aztán amíg ők is rendeltek, ettek és melegedtek. Összességében jó túra volt. Az esőt tudtam volna hanyagolni és akkor teljesen más érzés az eltévedés is, de ha mindez nincs akkor meg nincs mire emlékezni, nincs mit mesélni. Kicsit túlélős volt hát a vége, de jók voltunk, lenyomtunk 50km-t a 2 nap alatt. Én mondjuk nem pecsételtem, mert a pecsételős könyvet elfelejtettem megvenni, meg az is kérdéses h tudok-e mindig a csapattal menni. Viszont ha márciusban is velük tartok, akkor megveszek a könyvet. Nem egy nagy befektetés és legfeljebb sosem érek a végére. Az viszont tény, h ezt az 50km-t újra le kell tolnom, ha teljesíteni akarom a teljes 1100km-es Országos Kéktúrát.